Február és a vadliba

Szomorkodik a vadliba,
eltörött a lába,
nem ment el a többiekkel,
fagyoskodik a sok hideg
téli éjszakában.

Egyszercsak észre veszi,
a február mily árva!
Búslakodik a fa alatt,
ott ül egymagában.

Hát neked meg mi bajod?
Mondd csak, februárka!
Az egészségtől majd kicsattansz,
s a te hónapod járja!

Ne is kérdezd, vadliba!
- mondja februárka.
Oly sivár itt minden nap,
az életem oly árva!

Nézd a tavaszt, mily gyönyörű
a gyümölcsfák virága!
Nyáron az a sok szép virág
szivünket kitárja!

Ősszel a gyönyörű szinek:
zöld, barna és sárga,
s hozzá mindig a madárdal,
mindenki azt várja!

S ha én jövök? Minden ember
zsörtölődve várja!
Kabátot hord és csizmát,
s aki ránéz az arcokra,
csak a gondot látja.

Rosszul látod, februárka!
Bár az igaz, hogy mindenki
már a tavaszt várja,
de ha jobban belegondolsz,
te vagy a télbúcsúztató,
ki tavasz előtt a kapukat
végleg elénk tárja!

Lehet, hogy még az arcokon
csak a gondot látod,
de a szivekben már ott van:
jaj de jó, már február van!
Ha figyelsz, te is hallod.

Végre kisüt a napocska,
olyan is van,
leveheted  a téli kabátod,
kimehetsz a kis kertedbe,
láthatsz hóvirágot!
Elmehetsz farsangi bálba,
ehetsz finom fánkot!

És ne feledd, hogy te vagy
a második hónap,
ilyenkor tervek, remények
még az égig nyúlnak.

Mindketten vidámak lettek,
a vadlibának tavaszra már
meggyógyul a lába,
és boldogan néz tükörbe
- vállát többé gond nem nyomja -
a kicsi februárka.