Didereg a bója a vizen táncolva,
unja már a tájat, hisz ezerszer látta.
Egyszer csak egy fatörzs ütközik falába,
Ága körbefogja, beakadt láncába.
Megörül a bója, hozzásimul gyorsan,
talán lesz egy társa mégis a folyóban.
A fa is elfáradt, úszott már eleget,
örül, hogy a bóján kicsit megpihenhet.
Eltelt egy hét, kettő, s a fa úgy gondolta,
elég a pihenés, indul a nagy útra.
Hiába kérlelte szép szóval a bója,
maradjon ott vele, vagy vigye el az útra!
Arra jött egy hajó és a nagy hullámok
elsodorták a fát, még búcsút sem mondott.
Búslakodott nagyon utána a bója,
végül egy kismadár szivében megszánta.
Rászállt a bójára, dalolt és csicsergett,
a bója nem bánta, de nem reménykedett.
Lassan oda figyelt a madár dalára,
s rájött, hogy a madár őt miért is szánta.
A párja elpusztult, s ő egyedül maradt,
nem találja helyét sehol a Nap alatt.
Minden nap rászállott, napját ott töltötte,
éjszakára elment jó szállást keresve.
A bója ringatta, már nem volt magányos,
hallgatta dalait, lelke erre vágyott.
Nyáron hideg vizzel kis lábát hűtötte,
s minden morzsát, mit lelt, a madárnak gyűjtötte.
A madár is örült, hogy van egy barátja,
ha nem is szól hozzá, kedvesen ringatja.
Ha sétálsz a parton és látod a bóját,
kis papir csónakban üzend meg, hogy párját
kedves kismadarát minden éjszakára
te is befogadnád.
Mert bár éjjel neked nem dalol, hisz alszik,
de pihegésére a lelked megnyugszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése