Hajlik a jegenye,
magas a teteje,
tillárom-haj.
Szél fújja ágait,
viszi leveleit,
tillárom-haj.
Rajta egy madárka
szárnyait kitárja,
tillárom-haj.
Elrepül a széllel,
jegenye levéllel,
tillárom-haj.
Ha a szél elcsitul,
az ég is kivirul,
tillárom-haj.
Madárka visszajön,
jegenye ráköszön,
tillárom-haj.
Fázik a cinege,
a hóban lépeget,
eleséget keresget,
hajajaj, hajajaj,
eleséget keresget.
Jön egy kicsi legény
madárház a kezén,
szalonna a tenyerén,
hujujuj, hujujuj,
szalonna a tenyerén.
Cinege nem remeg,
házikóban lépeget,
szalonnát eszeget,
sejehaj, sejehaj,
szalonnát eszeget.
Karácsonykor te kislány,
mi van a fenyőfán?
Sok szép disz, csillogó,
néhány gyertya, ragyogó.
Karácsonykor kis legény
mi van a fa csúcsán?
Szép csillag, ragyogó,
angyalkákat forgató.
Karácsonykor gyerekek,
mi van a fa alján?
Mesekönyv, kis mackó,
kis vonat, sipoló,
kis csibe, csipogó,
kicsi baba, kacagó.
Selymes réten, napsütésben
seje-huja haj,
elszaladt a kicsi csikó,
seje-huja haj.
Ha a csikóm megtalálom
seje-huja haj,
alaposan megdorgálom
seje-huja haj!
Azt mondja a kicsi bocs:
a zerge a barátom!
Ugrándozik a sziklán,
én is kipróbálom!
Azt mondja az anyukám:
ne ugráljak sziklákon!
Mert ha onnan leesek,
eltörik a lábom.
Kitalálta medvebocs,
hogy elmegy világgá,
sütött egy kis pogácsát,
becsomagolt málnát.
Elbúcsúzott mamájától,
felvette hátizsákját.
Elindult az erdőben,
kisérték madárkák,
fütyörészett, dúdolászott,
vitte a tudásvágy.
Este mikor elfáradt,
megette vacsoráját,
lefeküdt a zöld fűbe,
tücsök vigyázta álmát.
Reggel mikor felébredt,
nem lelte hátizsákját,
két kis majom elcsente,
egy fán kutatták át.
A kis maci nem bánta
járta tovább útját,
nézelődött mosolyogva,
hogy kielégithesse
a kiváncsiságát.
Délutánra elfáradt,
fájt a kicsi lába,
éhes lett, és akkor jött rá,
nincsen vacsorája.
Körülnézett, ennivalót
vajon hol találna?
de bármerre tekintett
nem talált málnára.
Eszébe jutott a barlang,
benne a mamája,
a kemence padkája,
a teli kiskamrája.
Leült és búslakodott,
nagy volt az ő vágya,
de éhesen, szomjasan
kedvét nem találta.
Kismókus szaladt hozzá:
mi baj, csak nem vagy árva?
Dehogy vagyok,
csak nincs semmim
este vacsorára.
Tán sétálni indultál,
s nem gondoltál előre
elemózsiára?
Nem sétára indultam,
hanem kiváncsi lennék
a kinti nagy világra.
Hát tanuld meg, kicsi bocs,
ne induljon világba,
kinek a zsebe üres,
s nincs teli hátizsákja!
Úgy döntött hát, hazamegy,
még várhat új világa,
addig viszont otthonában
várja a családja.
Elszaladt a kis csacsi,
hátán volt a zsákom,
kipotyog a kukorica,
mire megtalálom.
Legközelebb nem bizom
csacsira a zsákom,
ráteszem a lovacskámra,
mert ő a barátom.
Suhan a szél,
vele suhan az álmom,
talán megtalálom,
ha fordul a szél.
Az éjszakában,
a szellő nyomában,
a hold sugárnál
elindulok én.
S ha megtalálom
végül az álmom,
ringatjuk egymást
az élet ölén.
A megvalósulatlan álom
mindig szebb, mint a való,
hisz mit képzeleted enged,
folyton alakitható.
Minden titkolt érzést, vágyat
bátran belerejtheted,
s amig csak élsz, a szivedben
örökké dédelgeted.
De ami már megvalósult,
vagy igy vagy vagy úgy véget ért,
agyad vagy lelked zugában
nem marad már más belőle,
csak egy átélt, szép emlék.
Leirja mindazt, mit gondol,
megbizható, őszinte.
Felvállalja a kritikát,
bátran néz a szemekbe.
Örömet akar szerezni,
van neki szép, nagy lelke,
ha kell birál vagy vigasztal,
empátia van benne.
Doktor úr, amit elmondott,
mindezt magam is tudom,
azt mondja meg, ezen kivül
mi lehet az én bajom?
Mitől fáj gyakran a szivem?
Én biz azt meg nem mondom!
Az orvosi titoktartás
tudja, engem kötelez,
de mint költő - még leirja,
igy mást mondani nem merek.
Teve megy a sivatagban,
a púpját jól megrakták,
nem teve az, egy dromedár,
a tevének két púp jár.
Teve megy a sivatagban,
két púpja közt beduin,
mindkét púpját jól megrakták,
ő szó nélkül cipeli.
Egypúpú vagy kétpúpú ő,
mi ebből a tanulság?
minél több púp van hátadon,
annál jobban megrakják.
Megszülettem.
Van anyám, van apám,
itt fekszem csupaszon.
Felnőttem.
Nincsen anyám,
sem apám.
Se pénzem,
se szeretőm.
Itt állok csupaszon.
Lett szeretőm,
elvitte a pénzem,
itt maradtam csupaszon.
Lett másik szeretőm,
eltart, van pénzem,
őt várom csupaszon.
Megöregedtem.
Nem kell szerető,
nem kell pénz,
megyek anyámhoz
és apámhoz,
csupaszon.
Csak a fák tetejét látom,
jól kinyújtpm a négy lábam.
/zsiráf/
Trombitálni nagyot tudok,
de futni csak lassan tudok.
/elefánt/
5 pár lábamból egy kemény,
azzal vágni jól tudok én.
/rák/
Fülem rövid, bolyhos farkam,
ugrándozom az odumban.
/mókus/
Szép sörényem aki látja,
messzire fut a világba.
/oroszlán/
Futok, hogyha jön a macska,
úgysem fér ő be a lyukba.
/egér/
Hogyha egy nagyot vakkantok,
elsaladnak a postások.
/kutya/
Ha én reggel megszólalok,
felébrednek ott a tyúkok.
/kakas/
Azt mondják, hogy buta vagyok,
pedig csak esőt jósolok.
/szamár/
Szeretem rágni az almát,
a meggyet s a cseresznyét,
bár hogyha jön a kis madár,
akkor bizony itt a vég.
/kukac/
Azt mondja bizony a mondás,
hogy a férfi a teremtés koronája.
El is hittem, még gyerek voltam,
s ha koronát adnak kezembe,
rá is rakom a köröttem
lévő srácok kobakjára.
Aztán, ahogy megy az idő,
s a kilányból felnőtt leszek,
saját szemmel látok mindent,
sőt használom már eszemet,
kezdem bizony megfontolni,
hogy azt melyik fejre tegyem.
Mert ha mesére gondolok,
ott koronát a király hord,
ki okos és méltóságos,
elvezethet egy országot.
Logikusan gondolkodik,
a vagyont el nem herdálja,
azt akarja, hogy a népe
jólétben nevét kántálja.
Meghallgat gazdagot, szegényt,
bölcs döntést hoz, ha kell, harcol,
s ha elvégezte munkáját,
jót mulat és asszonyt csókol.
Koronáját fent a fején
méltón és büszkén viseli,
megbecsüli, hogy hordhatja
és éjszakára leveszi.
Lássuk a királyainkat!
Nem kell országot vezessen,
feladata csak az lenne,
egy családot felneveljen.
Jóban rosszban védje őket,
szeretetét éreztesse,
megfontolt gondolatokkal
biztos jövőjük tervezze.
Ha kell, hát harcoljon értük,
de őket szivből szeresse,
ne uralja a családot,
erős karral védelmezze!
Szórakozás neki is jár,
igyon, de csakis mértékkel,
s ha a koronát leteszi,
gyengéd legyen a nőjével.
Akkor kimondatlanul is
büszkén, bátran viselheti,
s hiszem, családja boldogan
együtt megszavazza neki.
Kis koala ül az ágon,
csendben falatozik,
s ha jóllakott, testvérével
összeölelkezik.
Másik ágon ül mamájuk,
mosolyogva nézi,
ahogyan a két kis kölyök
egymás álmát őrzi.
Medve papa halászni megy,
bár nincs neki botja,
irigyelheti a horgász,
ahogyan ő mancsaival
a halat kifogja.
Nem pucolja, nem főzi meg,
még csak meg sem süti,
ahogy a vizből kifogja,
rögtön meg is eszi.
Nem ám egyet, ötöt-hatot!
Hisz nagy a bendője,
áll a sziklán és úgy lesi
melyik halat is fogja ki?
S kerül bendőjébe.
Akár ugrál a vizben
úgy, mint a halacska,
kergeti őt, játszik vele,
mint egérrel a macska.
Azután ha jóllakott,
kisétál a partra,
s mint ki jól végezte dolgát,
bundáját kirázza,
majd a meleg kavicson
hanyatt fekszik, s hagyja,
hogy a meleg napocska
hasát megszáritsa.
Mackó mama két kölykével
őt a parton várja,
s ha végre párja jóllakott,
ő indul portyára.
S ha megfog egy halacskát,
viszi a bocsoknak
tanitgatja őket arra,
halat hogyan fognak.
A kis bocsok egyelőre
játszanak a vizben
és hogyha halat látnak,
kis mancsukkal pofozgatják,
később ők is megtanulják,
hogy jó a hal ize.
Jaj, de furcsa név az égbolt,
hisz nem árul cukorkát!
És teteje sincsen neki,
mert soha nem hord sapkát.
Ráadásul nem is lángol,
igaz, néha villámlik,
én inkább nagy arcnak hivnám,
mert ha a nap süt - mosolyog,
ha borús, épp haragszik.
Ha szomorú, könnyeket ejt,
s ha fáradt, becsukja a szemét,
elfordul, mert nem látszik.
Szerintem meg legyen nagy szem,
hiszen mindig minket néz
és amikor éjszaka van,
akkor csukja be szemét.
Akkor épp fül is lehetne,
hisz hallja, mit akarunk,
küld napocskát vagy épp esőt,
de rendes, mert küld havat is,
ha szánkózni akarunk.
Az is lehet, hogy varázsló,
vagy éppen egy boszorka,
éjjel, ha az égre nézel,
rengeteg csillag az égen
formákba van rajzolva.
Szereti az állatokat,
van ott kakas, hal meg ló!
S mind csillagokból kirakva!
Mondom én, hogy tündér
vagy egy varázsló.
Vagy a kisfia játszik kirakóst
este a csillagokból,
néha kirak egy nagy medvét
vagy épp a Göncöl szekerét
és néha - ha nincsen csillag -
berakja őket dobozba,
mert uncsi lehet minden este
a kirakós játékból.
Majd ha megnövök, megnézem,
felrepülök rakétán,
visszajövök, elmesélem:
mit vettem az ég boltján.
Felkiált a kis elefánt,
hárman körbefogják,
körülnéznek, mi is történt,
majd - mivel nem látnak semmit -
a kicsit szülei kedvesen,
lassan megnyugtatják.
Bámulatos ez az ösztön,
vész van - azonnal cselekszik,
három nagy fog össze azért,
hogy megóvják az egy kicsit.
Előbb cselekszik, majd kérdez,
hisz nincs idő gondolkodni,
mert ha igazi veszély jön,
csak igy tudják megvédeni.
A kölyök is megtanulja,
vigyázniuk kell egymásra,
igy tud csak békében élni
a népes elefánt csorda.
A kis bivaly megszületett
és jött az oroszlán,
az anya próbálta zavarni,
hogy hagyja a borját.
Ott futkosott körülöttük,
az oroszlán nem ment el,
végül egy pár kör után
az anya odalgott el.
A kisborjún rajta volt
a születési burka,
az oroszlán szagolgatta,
kis torkát óvatosan fogta,
de végül nem bántotta.
Az anya jó pár méterre állt,
a csorda kicsit messzebb,
az oroszlán szagolgatta
csak a kicsit,
végül nem ette meg.
A kis borjú azt hitte,
az oroszlán az anyja,
dörgölőzött, s kicsi fejét
folyton hozzá nyomta.
Kereste volna a didit,
de azt nem találta,
botladozott "anyja" körül,
gyenge volt még lába.
Az oroszlán éhes volt,
szemezett az igazi anyával,
nézegette a csordát,
tán jóllakhatna mással.
Lassan feléjük indult,
de folyton hátra nézett,
a kis borjú kereste őt,
visszafordult, nem volt szive
magára hagyni a kis
szerencsétlent.
Végül az erőre kapott,
vagy nagyon szomjazott,
elindult az anyja felé,
kicsit botladozott.
Az oroszlán engedte,
nem futott utána,
végül anyja elé szaladt,
sor került a nagy találkozásra.
A kisborjú a cicit
rögtön megtalálta,
szopott, s együtt visszamentek
a bivaly csordába.
igaz történet alapján
Egy kis manó elindult
a nagy rengetegbe.
A virág magas volt neki,
hogy a fák tetejét lássa,
nem is remélhette.
Na de nem is azért ment,
hogy az eget nézze,
hallotta, hogy állat cirkusz
jött el a nagy rétre,
s azért ment az erdőn át,
hogy ő is megnézze.
Egy kis tücsök ugrott mellé,
s hangosan kérdezte:
hová mész te kis manó,
hisz senki se jár erre?
A cirkuszba indultam,
sosem voltam benne,
a nagymamám azt mondta,
ő nagyon szerette.
Akkor, hogyha nem bánod,
menjünk inkább ketten!
Nem hallottam a cirkuszról,
de megnézem menten.
Lepottyant egy kis toboz
a fáról közéjük,
felnézett a kis manó:
ki dobta melléjük?
Leszaladt egy kis mókus:
ne haragudjatok!
Véletlenül ejtettem le,
jó, hogy nem a fejeteken
koppant egy jó nagyot.
S miután meghallotta,
hogy cirkuszba mennek,
ő is melléjük szegődött
igy már hárman mentek.
Út közben még csatlakozott
a süni és egy majom,
igy egész kis csapat haladt
a sűrű avaron.
Kiértek az erdőből,
egy hatalmas nagy rét!
Egy szép szines sátorban
volt porond és sok szék.
Sok-sok állat szerepelt
ott fent a porondon,
de legtöbben zárt ketrecben,
nehogy a sűrű erdőben
bármelyik elfusson!
Csodálta a közönség,
mit tud a sok jószág,
tapsoltak is de a végén
fejüket csóválták.
Hiába ünneplik őket
ott fent a porondon,
ha bezárva kell éljenek,
és nem tapasztalhatják meg,
mit rejteget a vadon.
Bár igy mindig kapnak enni,
nem muszáj vadászni,
nem bánthatja őket senki,
csak sokat kell tanulni.
De mind az öten örültek,
hogy vissza mehetnek,
bebújhatnak odújukba,
saját kedves otthonukba,
s a szép cirkuszi mutatvány
megmarad emléknek.
Egy hang, egy szó,
egy érintés,
mosoly, csengő kacaj,
egy ölelés,
kedves tekintet -
mely rád néz.
Lehet "a" minden,
vagy csak egy pillanat,
mi örökre elvész.
Szalad a, szalad a, szalad a láb,
zsákot visz, táskát visz, cipel a hát.
Dolgozik, játszik vagy rajzol a kéz,
teába keveri, finom a méz.
Megtelik, megtelik a kis pocak,
jó lenne aludni, billeg a nyak.
Fejeden szád, állad, orrod, szemed,
nézz a tükörbe, a szád mindig nevet!
Van úgy, hogy megfordul a szél,
van, hogy a tücsök sem zenél,
van úgy, hogy elbújik a nap,
s homok süpped a lábad alatt.
A remény int Neked, Isten veled,
útja másfelé visz,elengedi kezed.
Te csak állsz, úgy érzed,
utad nem leled.
Úgy érzed, erőd véget ér,
állsz egy sivatag közepén,
ha kisüt a nap, akkor elégsz,
szomjúság kinoz, nem látsz esélyt.
Azt hiszed, időd itt lejárt,
csak vánszorogsz, s az idő megy tovább,
jártányi erőd elfogyott,
már nem hiszel, s nem vársz csodát.
Álmodsz? Vagy hiszed: képzelődsz?
De látod, hogy mosolyog mamád,
érzed az apai vállakat,
és ahogy kisült a kalács.
Elindulsz, hogy mindezt elérd,
de valami fékezi léptedet,
és rájössz: a valami az te vagy,
feladtad álmod, célodat.
Pedig a mosoly, az erő
benned van,
gyerünk, hivd elő!
Dúdolni kezdesz dallamot,
mit nagymamád szivedben rád hagyott,
nem ezt akarták ők neked!
Isten segiti léptedet!
Csak menj, ne állj meg, egy út bezárt,
van másik, tárt karokkal vár te rád!
Csak az elindulás nehéz,
ne nézz körül, csak lásd a célt!
Ahol vár rád a napsugár,
szél tisztitja az út porát,
tücsök zenél, téged kisér,
s a homok szilárd talajra vált.
A belső hang súgja: ne félj!
Egy táblát látsz, rajta: remény.
Ragyognak a csillagok
szeliden az égen.
Mikor nagymamám rám néz,
akkor is ezt érzem.
Nekem ragyog, simogat,
cinkosan mosolyog,
azt sugallja, ha akarom
fel is érhetek hozzájuk,
s én is ragyoghatok.
Elbújtak a csillagok,
sötét fent az égbolt,
a hold csak orrát mutatja,
bár kereken szebb volt.
Rámosolygok a holdra,
hátha éppen rám néz!
Kidugja a pocakját
és azt mondja:
kis csillagok gyertek elő,
vár lent az apró nép!
Anyuci ölében
elbújt egy kis mackó,
takarja egy szép kék
kis puha takaró.
De tudom, hogy ott van,
mert néha megmozdul,
macim az még úgy sincs,
csak sok szines autóm.
És nekem integet,
nagyon halkan brummog,
iszik is valamit,
mert nagyokat cuppog.
Fején kis sapka van,
csak teteje látszik,
anyuci mosolyog,
szereti őt - látszik.
Ide adhatná már,
neki nem kell játék!
Apa azt igérte,
hoz egy kis testvérkét.
Az jó lesz anyának,
én kérem a mackót!
Vagy legalább róla
azt a szép takarót!
Akkor elbújok majd
apuci ölébe,
s ha hozzák a babát,
megkérdezheti majd:
hol vagy, kis testvérke?
Ha apa zenélni tudna,
mindig nekünk cimbalmozna!
Tesómmal járnánk a táncot,
kikacagnánk a világot!
Az anyuci meg dalolna,
ha apa zenélni tudna....
Szerelmet kivánok,
őszintét, mélyet.
Simogatást, kedves
szavakat,
miket magában
hordoz a lélek.
Olyat, miről tudod,
ettől van
értelme a létnek.
Mely meggyógyit
minden sebet,
s célt ad a jövőnek.
Olyat, amitől
virágba borul a lélek,
a szived zakatol,
de ha kell,
csendes zenét
igéznek.
Meleg kézfogást,
miben megfér
az igéret,
óvó ölelést,
miben benne
a végzet.
S ha mindezt
megkapom,
többé már nem félek,
hisz létem
beragyogja
a jövőbe vetett hit
odaadás, remények.
Csitt, csak csendesen,
álommanó közeleg,
lepihen veled.
Kis szánk becsukjuk,
újjacskánkat rárakjuk,
máris szendereg.
Halkan dúdolgat,
kis szemedbe álmot rak,
tentikél veled.
Kis szád mosolyog,
pici szemed becsukod,
szuszogsz csendesen.
Miért remélsz jobbat,
mig hallgat a száj?
S nincs, aki mondja:
elég! Megállj!
Szenvedsz, de hallgatsz,
vállat vonsz, tűrsz,
jobb sors annak jár,
ki gondot elűz!
Annak, ki tesz érte,
hogy jobb legyen,
nem a csodát várja,
s azt sem, hogy helyette
mindent más tegyen.
Az élet sokszor elvesz,
néha kicsit ad,
de hagyja, hogy
befolyásold
saját sorsodat!
S ha neked nem fontos,
milyen a saját,
talán az igen,
hogy él majd egyszer
gyereked, unokád.
Hagyd ott a langyos,
koszos pocsolyát!
Ne azt vedd észre,
hogy vizén keresztül
néha nap süt rád!
Megtévesztő bizony
az a csillogás,
ha árnyékba kerül,
máris nincs varázs.
Nézz le a mélyre,
mi az, mit ott látsz,
s lapátold tisztára
azt a pocsolyát!
Anyuci, ha ölbe veszel,
akkor soha nem félek,
mindent, ami történt velem
nap közben - elmesélek.
Ha jó voltam, te megdicsérsz,
ám hogyha rosszat tettem,
nem veszekszel, magyarázol,
s azt egyszerre szigorúan, kedvesen.
Kisgyermekként a szüleid
védettséget nyújtanak,
fiatalként száguldozol,
legyőzni nem hagyod magad.
Középkorú vagy, gyakorlod
a jó önmérsékletet,
megöregszel, megtanulod,
milyen az az elfogadás,
s ott döbbensz rá: valójában
minden korban legfontosabb
a mérhetetlen szeretet.
Megkérdeztem a vargát:
varr-e nekem kis csizmát?
De a varga azt mondta,
meleg már a kis csizma!
Varr nekem egy kis cipőt,
azzal járjam az erdőt!
Az orrán van egy csavart szarv,
de ő mégsem orrszarvú,
szárnya van, de mégsem madár,
kecses, mint egy versenyló.
Varázsereje van neki,
nem tündér és nem boszi,
ez az én kis pegazusom,
szép sörénye rózsaszin.
Varázsereje szarvában,
de csak jóra használja,
közös titkunk, hogyha félek,
ráfekszik a párnámra.
Csend honol a teremben,
lelkek közt oson a szeretet,
szivükben közös a bánat,
temetik szerettüket.
Ő volt, ki a szeretetet
mindükben elültette,
két kezével, szavaival
testüket dédelgette.
Jutott számukra sok mosoly,
vigasztaló, szép szavak,
megtanulták, hogy a család
nekik a legfontosabb.
Szavait mélyen lekükbe
szép csendesen bevéste,
igy sokáig fennmarad majd
a dédike emléke.
A vers első két sora Nagy emőke Lélekzene c. verséből való.
Mosolyog fent a Nap
és szitál az eső,
egy szellő sem rezdül,
langymeleg az idő.
Te kint állsz a réten,
virágok mezején,
mint mikor születtél,
oly szabadon, pőrén.
Kitárod karjaid,
Szemeid bezárod,
csak sziveddel érzed
a környező világot.
Élvezed az esőt,
csurog végig rajtad,
elhagyja válladat,
megérinti hátad.
Lefolyik melleden,
öled simogatja,
lábadon búcsúzik,
a földet itatja.
Ahogy csiklandozza,
érinti bőrödet,
úgy érzed megtisztulsz,
tiszta lesz a tested,
s a világ minden szennyét
kimossa belőled.
Szép csendesen eláll
és te nem is érzed,
a bensődre figyelsz,
élvezed a csendet.
Napsugár játszik ott,
hol rajtad viz cikázott,
s lassanként feléled
elfeledettnek hitt
szép belső világod.
Elmentem a nagybátyámhoz,
van egy kis kerti tava,
rajta tavirózsák úsznak,
s benne pár aranyhala.
Meg akartam simogatni,
ezért hármat kifogott,
mondta, hogy kivánjak hármat,
majd kettőt vissza dobott.
Én azt hittem, a halaknak
kell a három kivánság,
ezért gyorsan elsoroltam,
nekik mit is "kivánnák".
Először is: a macskájuk
ne fogja ki a halat!
Másodszor, mire eljövök
legyenek szép kis halak!
S a harmadik kivánságom:
ne legyen túl kemény tél,
ne fagyjanak meg a halak,
vékony maradjon a jég!
Tavasszal vissza is mentem,
képzeljétek: teljesült
mind a három kivánságom!
Nagybátyám nagyon örült.
Azt mondta: szerencsét hoztam,
kaptam arany halacskát,
azóta szép akvárium
disziti a nagy szobát.
Küzdünk szüntelen,
mert jól akarunk élni.
Kit tenyerén hord az élet,
majd ő is megérti:
minden, amit kaptál,
ajándék vagy érdem,
de ajándék mögött is
folyt valaki vére.
Mert semmit nem kapunk ingyen,
és mindent csak kölcsön,
élvezhetjük, értékeljük,
mig itt vagyunk a földön.
És hogy mi lesz azután?
Semmi? Örök élet?
Hogy mi vár ránk,
azon is múlik
itt lent mit tettél meg,
s örökül hagyod legalább
kedves, szép emléked?
Küzdj hát, hogyha
nem is könnyű,
apritsd a rögöket,
ültess pár fát, sok virágot,
s élő szeretetet!
Fogd meg lelkem, hogy pihenjek
örömödben dédelgetve,
érezd szivem, hogy érezzem
bennünket repit mennyekbe,
öleld vállam, tudjam, biztos
kezekbe tettem életem,
fogd a kezem, vezess mindig,
s én hagyom, hogy vezesd léptem!
Vedd kezedbe az életünk,
sorsunk Isten vezérelje,
tartsd erősen boldogságunk,
szerelem gyerek tetézze,
fogd a lelkem, hogy pihenjek,
örömödben dédelgetve!
Fogom lelked, hogy pihenhess
örömömben dédelgetve,
érzem szived, mert érzem azt,
bennünket repit mennyekbe,
ölelem vállad, tudd: biztos
kezekbe tetted életed,
fogom kezed és vezetlek,
hagyd, hogy vezessem léptedet!
Kezembe veszem életünk,
sorsunk Isten vezérelje!
Szoritom a boldogságunk,
szerelem gyerek tetézze,
fogom kezed, hogy pihenhess
örömömben dédelgetve.
A vers első két sora Mondics Gábor Csak egy ha c. verséből való
Kicsi növény
kis cserépben
az ablakom
közepében.
Megöntözöm,
rámosolygok,
nemsokára
virágot hoz.
Virágot hoz,
illatosat,
piros szinűt,
mosolygósat.
Mikor a hold feljő
és csendes az erdő,
kis mókus elindul,
mert párjára lelt ő.
Csak az messze lakik
egy kis kalitkában,
fészer alá rakva
nagy füves udvarban.
Vannak ott mások is,
nyuszi, sólyom, róka,
sőt, még nagyobbak is
ketrecekbe zárva.
Ott talált rá ő is
kedves kis párjára,
nappal sokan vannak,
nem látogathatja.
Szomorú szivvel megy
mindig az udvarba,
mert ahányszor ott van,
zárva a kalitka.
Beszélgetni tudnak,
nyújtják kicsi arcuk,
ketrec rácsai közt
átfér a kis mancsuk.
Ábrándoznak együtt:
egyszer kiszabadul,
lesz saját odujuk,
fenyőfa adja majd
ő nekik otthonul.
Eltelt három hónap
és egyik éjszaka
megy a kicsi mókus,
de sehol nincs párja.
Kétségbeesik ő,
jaj, mi lesz most vele?
Hol van kicsi párja?
Hol a szép jövője?
De máris meghallja,
ahogy hivogatja,
ketrecen kivül van
az ő kedves párja.
Meggyógyult a lába,
igy hát elengedték,
azért volt ketrecben,
hogy gyógyitsák sebét.
Elköszönt boldogan
többi kis társától,
elment a párjával
messze az udvartól.
Szép magas fenyőfán
egy odu várt rájuk,
lett 3 kis kölykük,
boldog volt világuk.
Csukd be szemed,
s képzeld el,
kint fekszel a réten
és egy szép fehér madár
száll ott fenn az égen.
És az a fehér madár
nem más, mint a lelked,
most elszállhat bárhová,
hol ott van egy szeretted.
Fölé ér, kőröz párat,
mig ő észre veszi,
s tudja, te üzensz otthonról
szivhez szólót neki.
Ettől majd szárnyakat kap,
hisz nagyon vissza vágyik
és felint a madárnak,
repülj vissza minél előbb!
Üzenem, hogy nemsokára
haza megyek, s ott maradok
Veled, érted, értünk
mindhalálig!
Anyuci, hogyha nagy leszek
olyan leszek majd, mint te.
Hosszú lesz majd mindkét kezem,
hogy családom simogatón
bármikor átölelje.
Az arcom egy nagy mosoly lesz,
könnyet soha nem ejtek,
a számból szép szavak jönnek,
biztatóak, kedvesek.
Mindig nagyon erős leszek,
hogy sokat tudjak dajkálni,
ölembe egyszerre akár
több gyereket bújtatni.
Mindig elég időm lesz majd
a gyerekekkel játszani,
ha éhesek, sok finomat
kis pocakjukba tömni
és ha este elfáradnak
szép mesékkel altatni.
Akkor majd ők is örülnek,
mert jó az anyukájuk,
várják majd, hogy felnőjenek
s legyen egy szép családjuk.
Kutatom, keresem,
az ágy alatt meglelem,
bújócskát játszottunk tegnap,
s a macim odabújt velem.
Spekuláltam, honnan ered
a hetedik mennyország?
Majd elkezdtem számolgatni,
s megleltem a megoldást.
Van egy szerető családod,
kiknek mindene te vagy.
Ahogy sokszor bánnak veled,
már a mennyországban vagy.
Megnősz és szerelmes leszel,
még ha néha csalódsz is,
maga a szerelem érzés
a mennyországba felrepit.
Megházasodsz, nincs ragyogóbb
mennyország, mint az esküvő!
Tiszta, igaz érzelmekkel
várod, mit hoz a jövő.
Gyermeked születik? Ez az,
ami elmondhatatlan!
Ha szerencsés vagy, többször érzed,
hogy a mennyország itt van.
A következő akkor jön,
ha unokád születik.
Az most mindegy, hogy egy vagy több,
ugyanabba a mennyországba
tartozik majd mindegyik.
A hatodik mennyország az,
ahogy nőnek - látni fent megengedik,
nem bánod, ha odakerülsz,
mert az lesz a hetedik.
S ha neked mindez kijutott,
a többi az nem számit!
Mert ezek biztos birtokában
túléled az élet más buktatóit.
Rárepült a fecske mama
a fészek szélére,
kisfecskék szájukat nyújtják
a mama csőrébe.
Jutott nekik kicsi kukac,
szúnyog is vagy három,
nemsokára kirepülnek,
elrepülnek jó messzire
még ezen a nyáron.
Az ember addig ér valamit,
mig adni tud,
ha mást nem, jó szót,
vagy szeretetet.
Mig el tudja látni magát
és nem egy roncs,
ki elfogadni mástól
kényszeredett.
Mig emberi módon élhet,
s örülni tud a mának,
mert van, kihez hozzá szólhat,
akire rámosolyoghat,
vagy épp megdajkálhat.
Ha már saját életünkhöz
sem nagyon ragaszkodunk,
mert lehet, tán nem is tudjuk,
éppen hol is vagyunk,
vagy a fájdalom öli ki
a lételemeket,
vagy senki nincs, ki megkérdezze:
jól vagy? Mi van veled?
Vagy tán van, csak nem érdekli,
az is lehet, mi tehetünk róla!
Jóvá tenni már nem tudjuk,
csak imádkozhatunk azért,
legalább az ő álmaik
váljanak valóra!
Akkor talán leszolgáltuk,
mi ki volt ránk róva,
és jobb lenne tovább menni
a megnyugvás reményében
egy más dimenzióba.
Sirva fakadt a jegenye,
egy szép ágát szél tépte le.
Ne sirj, ne sirj, szép jegenye,
tavasszal új ágat hajtasz,
kis rügyekkel lesz majd tele.
Kelepel, karattyol,
a tó parton kánon szól.
Bele susog a szellő,
hallgatja egy kis felhő.
Mikor kimondod az igent,
úgy érzed, örökre szól.
De mégis sok házasságban
Elromlik bizony valami
ott út közben valahol.
Az elején tisztán látod,
mi az, mit benne nem szeretsz.
Nem mondod meg, elfogadod,
tapintatból lenyeled.
Pedig ha akkor tudatnád,
változtatna, hisz keresi kedvedet.
Ám később annyi összegyűlik,
hogy úgy érzed,
vátoztatni már nem lehet.
A házasság nagyon sokrétű,
annyiféle ember van!
Leegyszerűsiteni nem lehet,
túl sok lehetőség van.
De az biztos, sok problémát
még simán legyőzhettek,
ha őszintén - még időben -
a gondot megbeszélitek.
Bár ebben nem nagyon segit
az emberi természet,
sokkal könnyebb hibáztatni,
mint tükörbe belenézve azt mondani:
tán hibás vagyok? Lehet?
Hogyha együtt megvárjuk azt:
a keserű pohár tele lesz!
Eldöntjük, végleg kiöntjük,
kiönthetünk vele együtt
néhány boldog életet.
Legjobban azt bántjuk vele,
akit legjobban szeretünk,
a közös egy-két gyermeket.
A másik ember nem tulajdon,
bármit tesz, annak oka van,
hogyha megbánt, azt jelenti,
hogy ő is boldogtalan.
Vagy lehet, hogy egyszerűen
csak nagyon rossz napja van.
Én válás ellenes vagyok,
ám azt mondom, ha nem megy,
ezt a lépést időben tedd!
Nem szabad, hogy addig várj,
mig párodat meggyűlölted.
Akkor emberként tudsz válni!
Igy is megsinyli a gyerek,
ám legalább szeretet marad
benne és nem gyűlölet.
És látja: nekik együtt nem megy,
de engem - ha külön is vannak -
mind a ketten szeretnek.
Érzi, s vele megtanulja:
ára van a boldogságnak
és közös felelősség nélkül
nem sokat ér a szeretet.
Hisz a legnagyobb marhaság
a szeretetért küzdeni!
Attól nem lesz kevesebb feléd,
ha a másikat is szereti.
Sőt, lelkiekben gazagabb lesz
és kevesebb könnyet ejt
nyiltan vagy akár titokban,
ha felvállalhatja szabadon
- senki nem mondja meg neki -
mi az, mit ő érezhet.
És később majd azt mondhatja:
a szüleim elváltak bár,
de mindkettő jóra nevelt.
A tömény szesz az Isten átka,
mérges vagyok a világra!
Miért engedik, miért árulják?
Hány ember issza tönkre magát!
Ki nem tudja, mi a mérték,
vagy bánata túl nagy mélység.
Nyeli a szeszt nyakra-főre,
azt hiszi, erős lesz tőle,
de általa le lesz győzve.
Először az esze megy el,
nincs többé tisztán látása,
majd lassan ereje fogy el,
az ágyba csak aludni jár,
akarná, de nincs már vágya.
S nem tudsz mást,
mint végig nézni.
Segitséged ő nem kéri,
hiszen a vesztét nem érzi.
Csak azt látja, milyen az,
mikor nem nyomja bánat.
S ahogy nő a kortyok száma,
úgy megy tönkre az élete,
boldogsága, a családja.
S vele együtt gyermekei
szép jövőbe vetett hite,
tisztelete és sok álma.
Egy faluban történt nyáron,
a rozstábla közepén
megellett szarvastehén.
Gyenge volt ő, s a kis borja,
igy nem tudtak elmenni,
a rozstáblán etetgette,
nem tudta őt ott hagyni.
Ám aratás ideje volt,
közeledett a cséplőgép,
a hangtól az anya menekült,
ott kellett hagyni kicsinyét.
Sirt szegény az anyja után,
de nagy volt a gép zaja,
igy a kicsiny gyenge hangját
a munkás nem hallotta.
Elhaladt a szarvas mellett,
de kilógó lábára
ráment a gép szélső vasa
és a nagy súly levágta.
Érezte a gépkezelő,
valamihez ütközött,
leállitotta a gépet,
s hamar előre szökött.
Meglátta a kicsi szarvast
és mellette a lába!
Úgy, ahogy volt, felemelte,
egy nagy rongyba csavarta.
Ott hagyta a gépet, munkát,
és szaladt segitségért,
állatorvoshoz kell vinni!
Mindent megtett a szarvasért.
Szerencsére időben volt,
a kis szarvas megmaradt,
megvarrták a lába sebét,
kötést kapott, hatalmasat.
Na de most mi legyen vele?
Három lábon mig felépül,
az erdőben éhen hal,
a sebét is kötözni kell,
igy elengedni nem lehet,
kell, aki őt befogadja,
s dédelgeti vagy meghal.
Élt a falu végében
egy kedves, idős házaspár.
Felneveltek 5 gyereket,
unokák is voltak már.
Van egy kis kert, veteményes,
mellette egy füves rész,
elvállalták, ők gondozzák
a kis borjat, unokák mellett megfér.
Odakerült a kis szarvas,
az ápolás és szeretet
fájó lábát meggyógyitotta,
bár az erdőbe ő vissza
soha többé nem mehet.
Tizenhárom évig élt ott,
szerették a gyerekek,
persze ő nagyon szelid volt,
hisz emberek közt nevelkedett.
Elmenni nem akart soha,
nem tudta, hová tartozott,
úgy élt, mint egy háziállat,
nagy családi kedvenc volt.
Mikor lejárt az ideje,
fejét kipreparálták,
bár a bácsi is meghalt már,
a néni gyakran simogatja
az előszoba falán álló
kedves kicsi barátját.
igaz történet alapján
Egy kislány piros szoknyában
felmászott az almafára.
Piros almát akart szedni,
finom almáslepényt sütni.
Piros alma lepotyogott,
igy a kislány kosarába
pár kis madár tojást rakott.
Ám oda szállt madár mama:
kérlek, a tojást add vissza!
Azt hittem, nincs anyukájuk,
csak az alma vigyáz rájuk,
s mert az almák lepotyogtak,
talán egyedül maradtak.
Gondoltam, pokrócba teszem,
s mig az almáslepény kisül,
a kemencén melegitem.
De mivel volt madár mama,
tojásokat a fészekbe visszarakta.
Lassan lemászott a fáról
és a földről kosárkába szedte
a sok piros almát,
ami leesett az ágról.
Egy tyúkanyó
s egy tojás
egy szép
barkaágon.
A tyúkanyó
azt gondolta,
tojásból nem
lesz rántotta,
mert ő ráül,
és kikölti
ott a barkaágon.
Lesz belőle
kiscsibe,
legszebb
a világon!
Együtt
kapirgálnak majd
a búza táblákon.
Keresnek majd
bogarat,
csőrükben
lesz három,
csipegetnek
kukoricát,
megtömik
a bögyüket,
s pihennek
egy ágon.
Lemennek
a patakhoz,
abból isznak
nyáron,
s ha szomjukat
oltották,
bebújik a
szárnya alá
kiscsibéje,
s onnan nézi:
mi ez a sok
lábnyom?
Persze mindez
képzelet,
hisz tyúkanyó
papirból van,
a tojást pedig
kifújták
ott a barkaágon.
Kaptam egy szép lovacskát
csak úgy, ajándékba.
Olyan finom pihe-puha,
mint egy csipke párna.
Betettem az ágyamba,
fejem ráhajtottam,
megsimogattam oldalát,
s hamar elaludtam.
És álmomban - képzeld csak! -
életre kelt lovam,
gyönyörű táltos paripa
száguldott alattam.
Én voltam a gazdája,
igazi hercegnő!
Repültünk a felhők felett,
könnyen, mint a szellő.
Majd hirtelen megálltunk,
s ő szólt: megérkeztünk.
Egy tündérszép palota
lebegett előttünk.
Elém jött a királyfi,
lesegitett a lóról,
mondta: épp időben értünk,
nem késtünk a bálról.
Átöltöztem csodaszép
kék csipkés ruhába,
gyönyörködtem kis köves
csuda topánkámban.
Kezdődött a mulatság,
csendült száz harsona!
Virágokkal feldiszitett
teremből hangzott a zene,
mind bementünk oda.
Máris táncra perdültünk,
forogtunk, forogtunk,
majd hirtelen azt éreztem,
a puha kis lovacskám
ugrándozik rajtunk.
Felébredtem: se palota,
se szép ruha nem volt,
de szerencsére a lovacskám
a fejem alatt ott volt!
Sokszor azt gondolom,
jobb a tudatlannak!
Kevesebb stressz éri,
háború vagy terror,
környezetszennyezés?
Fejben nem érinti,
vele vagy nélküle
nyugodtan elvannak.
Hisz minél többet tudsz,
annál kevésbé érted,
birtokában a tudásnak
hogy van ilyen kevés esze
az emberiségnek?
A szép futórózsa
a fiatalokat
juttatja eszembe.
Nő, nyújtja ágait,
feltör az egekbe.
És bárhová elér,
ha van mögötte
támasz,
kerités, vagy oszlop,
mire ráfondódhat.
Várták érkezését,
helyét kigazolták,
van, ki nyesegeti,
megmetszi a szárát,
megmutatja merre
növessze virágját.
De ha csak magában
nőne egyre feljebb,
egyszercsak meghajol,
nem birja a terhet.
Nincs kapaszkodója,
lehajol a földig,
lent fekszik a porban,
talán rá is lépnek,
de fel nem segitik.
Talán ha még akkor
bárki megtalálja,
felemeli szárát,
illatát csodálja,
mellé szúr egy karót,
mibe kapaszkodhat,
ha lassul is növése,
de még megmaradhat.
Ám ha jön egy zápor,
a sár végleg lent tartja,
s nem nyújtózik többé,
a közöny elhervasztja.
Egy foltos zsák szomorkodik
ott kint a határban,
elmeséli történetét,
tovább adom - olvasd csak el,
nyugodtan dőlj hátra!
A gazda mákot tett belém,
a pincében vártam,
mikor készül majd jó beigli?
Sok mák volt ruhámban.
Egy kisegér odajött,
s jöttek még jó páran,
addig rágcsáltak csendesen,
mig kifolyt a mákom.
Jött a gazda, macskát hozott,
felvitt a konyhába,
a gazdasszony foltot varrt rám:
jó lesz ez még másra!
Tettek belém kukoricát,
vittek a padlásra,
de ott meg galambok laktak,
ismét ruhám bánta!
Kaptam egy újabb foltot,
már mindeki látta,
a szegre akasztva lógtam,
nem vagyok jó másra.
Ám egyszer vásárba mentek,
és a gazda tyúkot tett ruhámba,
majd ott hagyott az udvaron,
a gazdasszonyt várta.
Beosont egy pimasz róka,
rohant a határba,
fogai közt csukott szám,
nem is nézett hátra.
De a gazda sem volt rest!
Kettőt lőtt utána,
a róka nem futott tovább,
de egy lövését megint
ruhám bánta.
Újabb folt a hátamon,
a gazdasszony munkája.
Valamire csak jó lesz még!
Ott landoltam a fészerben
jobb napokra várva.
Egyik nap a gyerekek
felkaptak és tűzbe jöttek:
de jó kis zsák!
Zsákbafutást rendeztek
a ház udvarában.
Ők nagyokat kacagtak,
a mókát én sem bántam,
de a verseny végére
újabb lyukat láttam.
Jött ismét egy tarka folt,
s a gazdasszony varrás közben
egyre fejét rázta,
nincs már egy tenyérnyi hely sem,
alig látszik a folttól a zsákja!
A gazda vett egy nagy dobozt,
büszkén nézett rája!
Műanyag - ez nem lyukad ki,
nem kell többet foltot varrni!
Madárijesztőnek jó lesz,
vidd ki a határba!
Ráhúztak egy deszkára,
azóta itt árválkodok,
a madarak elkerülnek,
néha fentről megtisztelnek,
hogy ne lennék árva?
A sok szél és erős nap
újabb lyukat tesznek rám.
Kinek kell egy lyukas zsák?
Nem találok soha többé
a magam foltjára.
Ne szomorkodj, kicsi zsák!
Nem leszel többet egyedül
itt kint a határban,
s egy lyukas szalmakalapot
tettem neki vigaszul
piszkos kobakjára.
Nem panaszkodott többé,
az esőt, szelet és hideget
most már együtt vészelték át,
s egyikük sem bánta!
Tudom, hogy van rendes gazda,
én is annak tartom magam!
De elszomorit, ha elnézem,
hány kutyának valójában
kivert kutya sorsa van.
Elhozzuk a nagy hidegről,
jó vastag a bundája,
majd haragszunk, mert kertünket,
biztos hűvöset keresve
napról-napra felássa.
Vagy délről hozzuk, jó melegről,
nem engedjük be, fázik.
Nem sajnáljuk: "csak egy kutya,
vagy egy háza - nem ázik".
Fél a vihartól? Megszökik?
Jó erős láncra verjük!
Sőt, mikor végre hazajön,
talán még meg is verjük.
Juhász kutya, jó dolga van,
hisz bent tartjuk a lakásban,
s ha kivisszük - ne fusson el -
felkötjük a pórázra.
Jó, nem ember, ő egy kutya,
ezt én is elismerem,
De vajon mi az a gazda,
ki nem méltón bánik vele?
Az életünk egy sakk játszma.
Lássuk, hogyan játszuk?
A gyalog az a te lábad,
ügyesen előre lép,
ám hogyha néha félremegy,
az biztos, hogy egy ütés.
A futáraid cikáznak,
ők a titkos vágyaid,
előre fut, vissza szalad,
néha maga irányit.
A ló az az akaratod,
előre és oldalt lép,
nem hátrál, szabott az útja,
amit - mig lehet - meglép.
Nem csalinkázhat bármerre,
fogva tartja a zabla,
de messze juthat, átléphet mást,
hogyha jó a lovasa.
A bástya az agy, a tudás,
ő több irányba mehet,
ha ügyesen irányitod,
jó védőbástyád lehet.
A királynő - ő a lélek,
mindenkit ő felügyel,
bármerre léphet és lép is,
mert mindenkire ügyel.
A király az a te szived,
megfontolt és lassan lép,
látszólag védi mindenki,
de a lényeg: ő mit lép?
Hogyha néha egy játékos
túlzottan is vakmerő,
a tábláról lekerülhet,
s ritka, hogyja visszajő.
De ha összhang van közöttük,
hosszú lehet a játszma,
az akadályokat legyőzik
és megfontolt lépteikkel
vigyázni tudnak egymásra.
Viszont végig figyelned kell,
mert egyszer elfogy az utad,
néha el is gáncsolhatnak
és bár nem csak egy lábad van,
a lehetőségek fogynak.
Lecsökkennek a vágyaid,
lankad az akaratod,
bástyáid is lassan kopnak,
lehet, hogy nem is tudod.
A lelked kitart még melletted,
de hogyha már ő sem lesz,
nem birja figyelő szived,
s ha feladja, akkor véged.
De ha minden végig kitart,
elfogy az ellenfeled,
egy nagyobb hatalom fog szólni,
s a játszmát nem te nyered.
De akkor legalább ha elmész,
méltósággal teheted,
hisz mindvégig kitartottál,
megóvtad mindenedet.
S gondoskodtál még időben,
a játszma menjen tovább!
Ott vár eltűnt nyomaidban
a gyermeked, unokád.
S ha út közben figyelt téged,
látta, hogy kell jól lépni,
ha az akadály elé áll,
merre kell kikerülni?
Fentről te majd csak mosolyogsz,
úgy figyeled a játszmát,
mert tudod, hogy ő nyerni fog,
hisz úgy hagytad ott a táblát.
Fogócskázik Katica
a kis méhecskével,
a kerités mellett szállnak,
Hajnalka figyeli őket
sok apró fejével.
Megjelenik egy kismadár,
bogárra vadászik.
Katica bújj ide gyorsan! -
Hajnalka hadonászik.
Belebújt a tölcsérbe,
Hajnalka becsukta,
a kismadár észrevette,
odaszállt a lombra.
Kérlek, kicsi madárka,
ne edd meg Katicát!
Annyi tetű van a kertben,
s ellátja a baját.
Jaj, kedves Hajnalka,
éhesek a kicsik!
Ha elengedem Katicát,
mit viszek majd nekik?
Annyi bogár repked itt,
válogass kedvedre!
Katica a barátom,
kérlek őt engedd el!
Az a bajom, Hajnalka,
hogy nincsen már bogár!
A szúnyogokat kiirtják,
s velük pusztul
más bogár és madár.
Lassan nem lesz, mit együnk,
nem hallasz madárdalt,
el kéne lassan költöznünk,
vagy fiókánk éhen hal.
Búcsút intett kismadár,
sajnálta Hajnalka,
kinyitotta tölcsérét,
s kijött a Katica.
Köszönöm, Hajnalka,
hogy igy mellém álltál,
De sajnos a valóság:
alig van már a közelben
Katica és madár.
Hajnalka felébredt,
mindig ő az első,
kis tölcsére a napot lesi,
nézi, ahogy feljő.
Sok kis fejét megforgatja,
s azt mondja: ébresztő!
Fák, virágok ébredjetek,
itt a reggel!
Én vagyok a csengő.
Fel kel lassan
Bodri kutya,
jó nagyot nyújtózik,
s megy a kerités mellé,
szagolja, ki járt itt.
Hajnalka rákiabál:
vigyázz, le ne taposs!
Bodri ránéz, nem válaszol,
csak ásit egy nagyot.
Átnézne a szomszédba,
felébredt-e Miska?
De Hajnalka nyújtózkodik,
a képet takarja.
A kisfiú ha elkészül,
vele kicsit játszik,
csak utána meg iskolába,
ott van délutánig.
Kijön a házból nagymama
és máris mosolyog.
Óh, Hajnalka, milyen szép vagy!
s szeme csak úgy ragyog.
Hajnalka felágaskodik,
kezét cirókálja,
hisz nagymama ültette,
ő a kedvenc virága.
Milyen apró volt akkor,
s most kicsi a kerités!
Elindult hát két irányba,
nem látszik már a léc.
A túloldalról menekül,
ott van egy rossz szomszéd,
sövénynyiróval vág mindent
a kerités mentén.
Pedig a fiúk aranyos,
Bodrival is játszik,
néha őt is megszagolja,
nem tépi le, szereti őt -
látszik.
Kora nyártól őszig nyilik,
majd elijesztik a fagyok,
ha jön a hideg, elbújik,
és alszik egy nagyot.
A születés az egy csoda!
Bár naponta kicsi babák
százezrei jönnek világra,
mégis sok nő már előre
fél, retteg, vajon mi várja?
Vannak páran szerencsések,
kik gyorsan letudják az egészet,
s van, akinek egész napja
a vajúdás folyamata.
A világ minden tájékán már
a szülést is variálják.
Szülhetsz otthon, vagy kórházban,
hanyatt avagy oldalt fekve,
akár állva vagy guggolva,
figyelve a kényelmedre.
Szülhetsz vizben, medencében,
mind-mind azért találják ki,
hogy a szülés könnyebb legyen.
Az első a vajúdás rész,
mikor a méhszáj kitágul.
Tiz centire kell kinyiljon,
hogy babádnak helyet adjon.
Szépen lassan több lépésben
a méhösszehúzódások
egyre-másra sűrűsödnek, erősödnek,
kisebb-nagyon fájdalommal
szabályos rendszert követnek.
De te ne arra koncentrálj,
hogy ez bizony egyre jobban fáj!
Arra gondolj:
elindult a nagy folyamat
és babádnak helyet csinálj!
S mire elkészül az útja,
lassan elindul a baba.
Kicsi feje oldalt fordul,
álla mellkasára borul,
fejének a hátsó része,
ami utat tör előre.
Ha az útja végre szabad,
arca arra, ahol hátad.
És jön szegény, tör előre,
szüksége van sok erőre,
a te dolgod csak, hogy nyomjál,
s ne a fájásra koncentrálj!
Segitsd ki a magzatodat!
Gondolj bele, szűk csatornán
végig kell küzdje az utat.
Végre megjelenik feje!
Akkor egy utolsót fordul,
hogy ő is felfelé nézzen.
Innen már csak egy csusszanás,
s kiköt az orvos kezében.
Kijött hát és rögtön felsir,
két perc alatt rendbeteszik,
s a szivedre ráfektetik.
És bár még a méhlepény vár,
hogy tőle is megszabadulj,
innen kezdve nem érdekel,
mi van a születésen túl.
A további az orvos dolga.
Te ettől kezdve csak egyet tudsz:
ott piheg rajtad a babád,
s a fájdalom elszállt, hogy Huss!
Boldogságod határtalan!
Megérintheted csöppséged,
hónapokon át szeretted,
simogattad, becézgetted,
de finom bőrét csak most érzed.
Szülési fájdalom? Ugyan már!
Hisz az egész nem volt semmi!
A több órás együtt szülést
máris el tudtad feledni.
Ne félj hát a születéstől,
hisz te is átestél rajta,
Az lebegjen szemed előtt,
lassan kibújik a baba!
És azzal ne foglalkozzál,
amit a filmek mutatnak:
sok anya ordit, kiabál,
káromkodik, vádaskodik, hogy
én nem is akartalak!
Ez azért van, mert a fájdalom küszöb
nála átlépte a határokat.
Már erre is van megoldás,
kérésedre a fájdalom csillapitót
gerincedbe beleszúrják.
Ha babád szerelem gyümölcse,
a percek majd azzal telnek,
hogy teljes szivvel és erővel
a jövetelét segited.
Mind a ketten megküzdötök,
de hidd el, neki a nehezebb,
egy biztos, meleg fészekből
szűk szülőcsatornán végig
egy új világra születni meg.
S ha ott van veled szerelmed, párod,
homlokodat simogatja,
a kezedet szorongatja,
később, hogyha beszél róla,
nem a fájdalomra gondol,
ha nem is érezte, de látta,
hanem az átélt csodára.
A születés élményéről,
mihez hasonlót nem talál,
ha mesél majd az életéről,
arról a gyönyörű emlékről,
mikor a te arcodon már mosoly,
az ő szemében még könnycsepp ül.
Hűvös az erdő
és hűvös a rét,
madarak hallgatnak,
feszült a lég.
Nem látsz virágot,
az ég is borús,
megszólalnak a szirénák,
s te bunkerbe futsz.
Átélni harcokat,
kegyetlen háborút,
mindenért sorbaállni,
s kérdés: haza jutsz?
Retteg a felnőtt
és sir a gyerek,
eszébe sem jut már,
hogy kérjen kenyeret.
Soha ne feledd el,
mit apád mesélt!
Add tovább a gyermekednek,
hogy megértse:
az emberi lét alapköve,
hogy békében él.
/A II.világháborút felidézve/
Kopog az est
az élet ablakán,
tudja,hogy ajtót
azt nem nyitunk, nem ám!
Behúzzuk a sötétitőt,
hátha elmegy tovább!
Nem várt vendég,
hisz dolgunk van még
az élet asztalán.
Fejünkben a gondolatok
még fürgén cikáznak,
keresnénk sok-sok
kifogást,
miért kellünk még
a mának?
Átondoljuk az életünk:
annyi mindent tettünk!
De még szeretnénk
pótolni,
vagy talán csak
jóvátenni,
amit nem tehettünk.
Ne kopogj még!
Reggelt várunk,
napot, tavaszt, nyarat!
Nem készülünk
tovább menni,
hisz oly jó lenne látni még,
ahogy unokánk szalad!
Majd lassan
beletörődünk,
s csak reménykedni
tudunk,
tán nem volt
hiábavaló,
mit magunk mögött
hagyunk.
/Kerecsény Éva Számvetés c. verse ihlette/
Közeledik egy jó barát,
vagy családtag ünnepe,
s gondolkodsz: mit is adj neki,
vajon minek örülne?
Örömet szerezni könnyű,
ha szivből jön, amit adsz.
Köze nincs hozzá a pénznek!
Lehet, hogy csak egy szál virág,
de lepréselve 20 éven át
könyvbe rejtve őrzi azt.
Később többször nézegetve
örömet vagy vigaszt ad.
Irhatsz akár egy verset is,
de ha rossz poéta vagy,
pár kedves sor, ami talál,
s szivében mindig megmarad.
Sokszor talán még ez sem kell,
elég, ha átkarolod,
érzi, mindeg mellette állsz,
szereted, szükséged van rá,
s számára ez a legjobb dolog!
Szülinapra keltünk reggel,
én voltam az ünnepelt,
a család reggelivel várt.
Kérdeztem: minek örülnek?
persze, senki nem felelt.
Izgatottan reggeliztünk,
titokzatos mosolyok,
néhány csintalan tekintet,
gondoltam: megálljatok!
Nem sokáig titkolóztak,
mondták: most felköszöntünk!
"Boldog szülinapot" csendült,
majd persze ajándék jött.
Egy nagy szalagos doboz.
Csak nem kabátot kapok?
Kiváncsian bontogattam,
hát, ott egy újabb doboz.
Na ez valamivel kisebb,
netántán egy konyhagép?
Bontogattam, s találgattam:
szeletelő? Turmixgép?
De helyette ismét csak egy
doboz volt a dobozban,
rájuk néztem, jót nevettek,
egyre kiváncsibb voltam.
Furcsa hangokat hallottam.
Jó ég, csak nem kiskutya?
Siettem gyorsan bontani,
de doboz volt, a hangokat
hátulról fiam adta.
Többiek már pukkadoztak,
én fejemet ingattam.
Biztos ékszertartó doboz!
s már előre újjongtam.
De az ékszerdoboz helyett
egy újabb szép kis csomag.
Talán egy szép blúz van benne?
Válasz helyett kuncogtak.
Ismét dobozba akadtam.
Persze, hisz gyűrűt kapok!
Reménykedve néztem férjem,
de ő nem bólogatott.
Mikor azt is kibontottam,
pici boriték volt az,
már majdnem legörbült a szám,
ez tréfának túl pimasz!
Spekuláltam, kinyissam-e?
De családom szemében
oly bolog csillogást láttam,
mégis szépet reméltem.
A kis boritékban ez állt:
szaladj ki az udvarra!
S meg se várták, mit gondolok,
futottak ki, én meg persze
start utánuk, loholva.
Hát a ház előtt egy autó!
Nagy masnival átkötve.
Boldog szülinapot! - mondták
s csend lett hosszú percekre.
Én nem tudtam megszólalni,
féltem, elsirom magam,
ők tudták, hogy én mit érzek,
hagyták, higgasszam le magam.
Persze, nem egy új autó volt,
de évekig hű társam lett,
azóta ugyan már nincs meg,
Nusika lett, nekem ő volt a legszebb!
A napot együtt töltöttük,
felavattuk Nusikát,
s bár csodás ajándékot kaptam,
legboldogabb attól voltam,
hogy együtt örült a család.
A virágok egy nyári nap
szépségversenyt rendeznek.
Szebbnél szebb virágok jöttek
és sorra beneveznek.
Itt van a mélyvörös rózsa,
fejet biccent délcegen,
azt gondolja: ezt a versenyt
- ez nem kérdés - én nyerem.
Tűzliliom illegeti
narancssárga szirmait,
nincs esélyes - ahogy nézem -
rajtam kivül senki itt.
Kék nefelejcs szép csendesen
közöttük meghúzódik,
anyja küldte, bár ő inkább
árokpartra vágyódik.
A tulipán rejtélyesen
feketében villogott,
én nyerem meg, hisz szinben is
eléggé ritka vagyok.
Fehér jázmin ontotta
az elbűvölő illatát,
elkábitom majd a zsűrit! -
s közben lopva oldalt nézte
a fehér, s lila orgonát.
Felsorolni nehéz lenne
a megjelent sok virágot,
amerre csak a szem nézett,
oly sok szépséget látott.
Felsorakozott a zsűri,
minden szálat megszemlélt.
Nem lesz könnyű ez a döntés,
a helyükben nem lennék.
Megszületett az eredmény:
győztesnek neve is szép,
nehéz volna őt legyőzni,
hiszen ő a százszorszép!
Kergetőznek a pillangók,
akárcsak a gyerekek,
fogócskáznak a rét felett,
szines szárnyak libbennek.
A kismadár ül az ágon,
mosolyog a lepkéken,
kedve támad fogócskázni,
ő is közüjük röppen.
A fűben csücsül egy kislány
nézi, ahogy repkednek,
majd felpattan, fut utánuk,
és nagyokat nevetnek.
Hopp, hová fut a kis gazdám?
kérdezi a kiskutya,
s futni kezd a kislány után
ugrándozva, csaholva.
Lepkék, madár, kislány, kutya
egymás után szaladnak,
szaladj te is ki a rétre,
állj be hamar fogónak.
Hipp, hopp, nyuszika,
elszaladt a Gyuszika,
belebújt a kosárba,
a kiscica utána,
felborult a kis kosár,
a nyuszika ott ugrál,
kiszaladt a kiscica,
ott maradt a Gyuszika.
Zümmög a méhecske,
megijed az ürge.
Hová bújjon el gyorsan?
A kis méh meg ne csipje!
Ne aggódj, kis ürge,
nem foglak megcsipni
a virágnak zümmögök,
jövök mézet kérni.
Elviszem a kaptárba,
holnap jön a méhész
a gyerekek várják már
a finom mézecskét.
Emlékszem, az iskolában
nem volt jó egy feladat,
a tanitó azt mondta rá,
hogy fekete pontot ad.
Az anyukám csak mosolygott:
ismerlek, kijavitod!
A nagyikám véleménye:
ez is egy pont,
szerezz minél több pontot!
Az apám nem örült neki:
ez bizony nem dicsőség!
Azt szeretném: tanulj és csak
piros pontokat gyűjtsél!
Törekedj a szépre, jóra,
oldd meg a feladatot!
S vedd el mindazt a világtól,
ami neked adatott!
Törekedtem csupa jóra,
adtam én is a világnak,
és próbáltam megszerezni,
mi nekem jár, nem másnak.
Az élet egy nagy tanitó.
Igazságos? Nem tudom.
Kaptam sok-sok piros pontot,
s a feketét sem titkolom.
Hiába szólsz: én készültem!
Mégis rossz a felelet.
Csak ő tudja a jó választ,
vagy hogy mi a jó neked.
Mert van, hogy mindent megteszel,
és nem jó a megodás!
Újrakezdeni ? Jó lenne!
Vagy törölni, ami hibás.
De ha néha mellé nyúltál,
az mindörökre ott marad!
Nem tehetsz mást,
törekedj rá,
gyűjtsd a piros pontokat!
S majd a végső bizonyitványt
is kiállitják neked,
de az már nem a földön lesz,
mi itt marad belőled,
az csupán - ha jól csináltad -
a fájó, szép emlékek.
Csupa kék, csupa zöld,
kék ég alatt nagy fű nőtt,
benne ugrál kis nyuszi,
hosszú füle sem lóg ki,
kis őzike utána,
szökdécselve, ugrálva,
én is közéjük állok,
velük fogócskát játszok!
Ha a Napnak lába volna,
biztosan a földig lógna!
Felmásznék rajta az égre,
súgnám napocska fülébe:
Sose bújj el, ragyogjál!
Bennünket simogassál!
Ne fázzon a kicsi gyerek,
se a szegény, vagy az öreg,
akkor sem, ha nincs cipője,
vagy meleg kabátja!
Legyen saját napsugara,
még ha nem is pótolhatja,
hogy neki sajnos nem jutott
szerető családra.
Elment a Napocska,
se hire, se hamva!
Lehet, hogy a kicsinyeit
épp most cirógatja?
Nekik nagyobb szükségük van
anyjuk mosolyára?
Ha ez igy van, nem bánom!
Hadd dajkálja őket!
Majd többen mosolyognak ránk,
ha ők is felnőnek!
Egy kis váza
az asztalon
reménykedve várja,
tegyek bele
pár virágot,
vágyik illatára!
Hisz üresen
olyan sivár
számára az élet!
Úgy gondolja:
üres vagyok,
senki nem dicsér meg.
Csak egy kis tárgy
lélek nélkül,
mégis vágyik arra,
legyen pár virág
képében
neki is már társa!
Vajon van-e
a földön,
akárki vagy bármi,
aki mindig egyedül
szeretne maradni?
S ha nincs, akkor
miért van
olyan sok magányos?
Mi hiányzik?
Az elszántság,
hogy legyen
ő is páros?
Vagy a zsák-folt
elmélet,
tényleg csak
elmélet?
Én azt hiszem,
az akarat
ezen is segithet.
Tegyél pár szál
virágot
hamar a vázádba!
Mosolyogj és
rátalálsz
egy igazi párra!
Süss fel, napocska!
Remeg a kis nyulacska,
beesett a tóba.
Küldd a sugarad!
Mert a nyuszika megfagy!
Vizes a bundája.
Várja meleged!
A kiskutya segitett,
kihúzta a partra.
Süss fel napocska!
Ne fázzon a nyulacska,
mosolyogj le rája!
Kicsi kutya,
vau,vau,vau,
elindul világba,
találkozik a csacsival,
megkérdi, hány óra?
De a csacsi azt feleli:
nekem nincsen órám,
IÁ,IÁ, menj tovább,
kérdezd a napocskát!
A kiskutya tovább megy,
meglát egy kis nyulat,
a nyuszi a kutya szagtól
a réten át szalad.
Állj meg, nyuszi,
nem bántalak! -
kiáltja a kutya,
az időt szeretném tudni!
De tapsi sem buta.
Arra jön két kisgyerek,
megszólal az egyik:
nemsokára nyolc óra,
haza kell már menni.
Meghallotta a kutya,
nosza, rohant haza!
Hisz minden este pontban
nyolckor van vacsora.
A gazdi a kertben várta.
Hol csavarogsz, tökmag?
A táladban finom csont van,
hogyha kevés, még kapsz.
Falta a kutyus a vacsit,
finom volt az nagyon!
Ráadásul megéhezett
rendesen az úton.
Csóválta a kis farkát,
jelzett a gazdának,
izlik neki a vacsora,
nem adná azt másnak!
Azért lehet, holnap megint
elindul világnak,
s hogy időben haza érjen,
szól a napocskának.
Visszatértek a fecskék,
javitgatják régi fészkük.
Serénykednek, látszik rajtuk
boldog elégedettségük.
Egyszer én is visszatérek,
régi fészek engem is vár,
messze szálltam idegenbe
akárcsak a fecskemadár.
Anya, mit csinál a nyuszi,
amikor nincs húsvét?
Répát termel és salátát,
neveli kicsinyét.
És húsvétkor ki dajkálja
a nyuszi babáját?
Mig ő megy a gyerekekhez,
szétosztja tojását?
Nyusziknál is van nagyi,
na meg nyuszi papa!
Olyankor együtt vigyáznak
a sok kis lurkóra.
A kis nyuszi nem kap tojást?
Neki nincs ajándék?
Kap egy finom répatortát,
s megy hozzá pár vendég.
Visznek neki friss uborkát,
játszik az aprónép,
igy telik el nyusziéknál
a húsvéti ünnepség.
Egy anya tiszta szivéből
imádja a gyermekét.
Ameddig csak nevelgeti,
ráönti szeretetét.
Úgy gondolja, ennél jobban
szeretni nem is lehet!
Megszületik az unoka
és megdől az elmélet.
Gondolkodtam, hogy is lehet
igy szeretni unokát?
Majd rájöttem, a gyereked
mérhetetlen szereteted -
mi továbbra is benned van,
nem igényli már tovább.
Megkapja az új családtól,
s az most sokkal fontosabb!
Érzi a te szereteted,
de jobb, ha háttérben vagy.
S persze ugyanúgy szereted,
de nem babusgatod tovább.
Ezért minden kényeztetést
élvezhet az unokád.
Valamikor réges-régen
az erdei tóvidéken
élt néhány béka család.
Minden évben útjuk közben
pihenni és vizet venni
leszálltak itt a gólyák.
Jól megfértek egymás mellett,
viz mindenkinek jutott,
a gólyák kis halakkal tömték
jól tele a pocakot.
Történt egyszer, nagy szárazság
lepte el a vidéket.
Kiszáradt a kis tó vize,
lápos lett és sekélyes.
Megjelentek szokás szerint
a gólyák a part mellett,
de szomjat nem tudtak oltani,
s még kevésbé éhséget.
Közben sok-sok béka is lett,
bizony, elszaporodtak.
Igy a gólyák haragudtak,
másra nem gondolhattak:
biztos ők a hibásak!
A vizüket beszennyezték,
az bánatában elfogyott,
s nem ihat a gólya népség,
s nem ehet jó falatot.
Csúnyán összevitatkoztak
a gólyák a békákkal,
a végén a gólya papa
mérgében és éhségében
jóllakott egy békával.
Hej, haragudtak a békák,
össze-vissza ugráltak,
fel a gólyákra, fejükre
és közben kiabáltak.
Azonnal adjátok vissza
a béka testvérünket!
A gólyák erre először csak
jól beléjük csipkedtek.
De azután rájöttek, hogy
a béka nedves és kövér,
jó lesz viz és étek helyett,
a pocakban jól elfér.
Nem sok béka maradt élve,
menekültek messzire,
és mindenütt azt hirdették:
vigyázz, hogyha jön a gólya,
téged fal fel ebédre!
Azóta a gólya-béka
bizony mérges ellenség.
Ne brekegjen az a béka!
Gólyákat ne szidalmazza!
Ezért igy elhallgattatja,
s persze vele csillapitja
a gólya az éhségét.
Ha egy béka a közelben
hosszúcsőrű gólyát lát,
bebújik a viz aljába, s hallgat,
nem brekeg tovább.
Csak egy kis ibolya,
kedves és szerény is,
nézel a szinére,
büszke rá az ég is!
Hiszen szép kék szinét
neki kölcsönadta,
mosolyogva nézi:
milyen jól áll rajta!
Tengert is rejteget,
jó kedvűt, haragost,
egy kis gazdag virág,
mégsem hivalkodós.
Tán ezért szeretjük,
tudat alatt látjuk
benne a természet
legszebb kék szineit,
nyugató hatásut.
Elrejtőzik ugyan,
bokrok tövén szeret,
várja, megtaláljuk,
s ne tépjük le, ha lehet!
Az illata édes
és bár nem mosolyog,
mégis, ha találtál
mindig derűt adott.
Ciróka-maróka,
elszaladt a róka,
bebújt a verembe,
a vadász kileste,
de amig szunditott,
kis róka elfutott.
Hinta-palinta,
régi Duna,
kiskatona....
Ismered? Hát persze,
hiszen te is voltál gyerek.
Csak felnőttél és elvárják,
mint minden mást,
a hintázást is
komolyabban vegyed.
Hisz az élet egy nagy hinta,
hol lent, hol fent lendülsz rajta.
Ha nagyon lent vagy, nem kell félned,
hamarosan újra fent lesz.
Vigyázz, ne hajtsd túl magasra!
Hogyha az ég túl közel lesz
és sokáig a mennyben vagy,
istennek vagy halottnak neveznek,
s mindkettőből nehéz felébredned.
Arra vigyázz, jól kapaszkodj,
le ne essél róla!
Mert hogyha a földre kerülsz,
a hinta alatt tengődhetsz
és ha el nem is temetnek,
az ottani létedet már
életnek nem nevezheted.
Lehet, páran azt mondják majd,
jobban jársz, ha befejezed:
akkor tán magad hagyd abba,
s inkább
ugorj a Dunába!
De én azt mondom,
nézz körül
és kérjél segitséget!
Mindig akad, aki neked
a jobb kezét nyújtja.
Fogadd el, mert emberből vagy,
ki eltévedt egy útvesztőben,
de megérdemled a hintázást,
kapaszkodj fel újra!
Ha egy gyerek betölti a 18-at,
befejezi az iskolát, azt mondják:
most kezdődik az élet.
Pedig ha jól belegondolsz:
nem forditva? Nem ez a jó élet?
Nincsen gondod, eltartanak,
te osztod be a saját idődet,
s ha őszinték akarunk lenni,
ezidáig nincs felelősséged.
Ami itt most elkezdődik
az inkább egy harc lesz.
Ha nem is fegyverrel vivják,
azért küzdesz,
hogy te légy a győztes!
S nem csak magad kell legyőznöd,
számtalan embert meggyőznöd,
hogy igen, te ebben jó vagy!
Megbirkózni a munkával,
boldogulni a családdal,
felnevelni egy-két srácot,
köréjük épiteni egy világot,
beletenni biztonságot!
S közben egy kis magánélet?
Felejtsd el, hisz minden perced
másokért van, s ha szerencsés vagy,
bologgá tesz téged.
Legyünk hát igazságosak,
s mondjuk azt, ami eddig volt,
az a gyermek élet
és ami itt elkezdődik,
az a felnőtt élet.
Aztán lassan megöregszünk,
jó messzire el is megyünk,
de az élet nem öregszik,
ő itt marad,
további sok nemzedéknek
van, kinek hiú ábrándot,
másnak reményt és illuziót ad.
Vágyod az esőt,
ha éget a nap,
s bárhová bújnál,
mi árnyékot ad.
Vágyod az esőt,
ha szived üres,
s meg sem hallod
a madár éneket.
Vágyod az esőt,
ha épp temeted
bármilyen közeli
szerettedet,
vágyod, hogy
a természet
gyászoljon veled.
Vágyod az esőt,
ha búcsúzni kell,
könnyezzen az ég is,
ha mennie kell.
Vágyod az esőt,
ha száraz a föld,
növények, állatok
panasza dől.
Nézel az égre
és küldöd imád:
ess eső, legyen már
szép a világ!
Ha nem akarsz idő előtt megputtyanni,
tornáztasd az agyadat!
Ha nem akarsz idő előtt lerobbanni,
tornáztasd meg magadat!
Azelőtt mi osztogattuk
az okos tanácsokat,
most meg csendben bólogatunk,
ha valaki kioktat.
Bár tudjuk, hogy igazuk van,
hisz mi is úgy gondoljuk,
csak a tett és gondolat közt
már nincs meg az egyensúly.
Belefáradunk szép lassan
magába az életbe,
egyre többet foglalkoztat,
hogy elmenni könnyű-e?
Felejtsd el az elmenetelt,
felejtsd el a korodat!
Mutass fityiszt az öregségnek,
és juszt is érezd jól magad!
Mikor a virágok nyilnak,
lelked is kikukucskál.
A szépségük azt üzeni:
ébresztő van, itt a nyár!
Illatukkal bóditanak, hóditanak,
azt sugallják: gyere elő,
felejtsd el a bánatodat!
Könnyű kis táncot lejtenek,
szirmukkal feléd intenek,
nyilj meg te is a világnak,
sose engedj a barlangod
szomorú, bús magányának!
Hiszek a családban
és a szeretetben.
Egy kisbaba mosolyában
s az igaz szerelemben.
Hiszek a természet
csodás szépségében,
a nap meleg sugarában,
a tiszta viz tükrében.
Hiszem, hogy az ember
ha akar, jó tud lenni,
s a világon mindenki
szivből tud szeretni.
Hiszem, hogy jó tett helyébe
áldást hoz az élet,
s megvalósulnak az álmok,
mik gyermekeink
szemeiben égnek.
Hiszem, hogy a boldogság
ott van a szivünkben
és a lélek jósága
folyik ereinkben.,
csak van, kinél mindig bent marad,
mert előhivni nincs, aki segitsen.
Hiszem, hogyha összefogunk
nincs, mi lehetetlen,
hiszek a tudásban
és a művészetben.
Hiszem, hogy a születés
az élet ajándéka,
rajtunk múlik, mit talál az,
ki kicsomagolja.
A sok rossz nem hit kérdése,
s nem elkerülhetetlen,
egyszer talán rászolgálunk,
mert hiszek Istenben.
"Költő vagyok -
mit érdekelne engem
a költészet maga".
Költő volnék?
felnézek az égre,
vajh hol lehet a
költészet csillaga?
A költészet nemes,
tanit és felvidit,
de egy jó költőnek
tizezrek olvassák,
ismerik verseit.
Ha szerelemről ir,
ezrek szive dobban,
ha valakit gyászol,
a lelkek romokban.
Ha természetről ir -
lehet tél vagy tavasz,
biztosan úgy érzed:
ez a legszebb évszak!
És hogyha azt mondja:
bajban van a haza!
Százezrek mozdulnak,
indulnak a harcba.
A KÖLTŐ szivvel ir,
ő nem költ verseket,
hanem megérinti
szivedet, lelkedet.
S bár csak egy tolla van,
jobbá tehet vele
egy egész nemzetet!
