A kiscsillag
Egyszer egy huncut kiscsillag
lehuppant a földre.
Szerencsére baja nem lett,
s azt gondolta, ha már itt van,
tán egy kicsit belekóstol
most a földi létbe.
Épp egy kórház előtt landolt,
nyitva volt egy ablak,
beröppent, hogy megnézze
odabent kik laknak.
Egy kisfiú volt egy ágyon,
oly sápadt volt az arca!
A sarokban kis fenyő állt,
sok szép disz volt rajta.
De a csúcsán nem volt semmi,
a kiscsillag ráült,
várta, vajon mi történik,
s a kisfiú felült.
Hirtelen szeméhez kapott,
mert túl nagy volt a fény,
a csillag kicsit elhalványult,
hogy ne bántsa szemét.
A kisfiú ránézett
és elmosolyodott.
Soha nem látott még
ilyen szép csillagot.
Hát te hogy kerültél ide?
kérdezte tőle halkan,
s a kiscsillag megértette:
a kisfiúval baj van.
Belépett az anyukája,
odament az ágyhoz,
lefektette, betakarta,
s halkan dúdolászott.
Majd bejöttek az orvosok,
s súgták az anyának,
lassan el kell búcsúzniuk,
menni kell fiának.
Az anyuka kirohant,
mert nem birt nem sirni,
az orvosok is kimentek,
hogy tudjon pihenni.
Mondd kiscsillag, milyen lesz
odaát az élet?
Tudom, hogy el kell mennem,
de egy kicsit félek.
Nem kell félned, kisfiú,
odafenn oly csodás!
Egészen más, mint a földön,
egy nagy, békés világ.
Ragyognak a csillagok,
s láthatod a napot,
kacarászó kisangyalok,
lelkek sok millió számra,
s mind nagyon boldogok.
De te arra születtél,
hogy itt a földön éljél,
és sokad magaddal együtt
a föld örzője legyél!
Add tovább a szeretetet,
mit szivedben kaptál,
óvd, vigyázd a környezeted,
hogy hozzánk feljussál!
A csillag nem véletlen ragyog,
a boldogság jele.
Nézz egy kisbaba szemébe,
csak mosolyog vele.
Ha egy boldog embert nézel,
hogy ragyog a szeme!
Hiszen az élet célja ez,
a jót meglásd vele!
Csodák odafent nincsenek,
csak végtelen, boldog élet,
hisz oda fel csak az jöhet,
ki erre megérett.
A csodák itt vannak a földön,
az, hogy te meggyógyulsz,
úgy élik meg, mint csodát,
pedig nem az, csak még kevés
az emberi tudás.
Akard a földi életet,
mit csodaként kaptál!
Egy kicsit segitek neked,
hogy biztos meggyógyuljál!
A kisfiú elaludt,
s látta az álmában,
gyönyörű családja volt,
s járkált a világban.
Mikor felébredt, ott álltak
a szülei mellette,
csodálkoztak, mert mosolygott,
s a reggelit megette.
Szépen lassan felgyógyult,
úgy gondolták:csoda,
a kiscsillag visszament,
boldog volt, hogy
segithetett rajta.
És boldog volt azért is,
hogy szüleivel lehet,
nem kell félnie haláltól,
vagy attól hogy elvesztheti
azt, akit ő szeret.
A kisfiú sokáig élt,
néha, ha baj érte,
csak felnézett a csillagra,
s visszajött reménye.
A csillag szavát nem feledte:
a földi lét egy fontos állomás,
de ha letelt a szolgálat,
s feljössz közénk,
úgy érzed majd,
tied az egész világ!
Boldog gyerekeket nevelt,
környezetét mindig védte, óvta,
s mikor eljött a búcsúzás,
a kiscsillag tárt karokkal várta.
Manóvár
Odajött hozzám egy manó,
és igy szólt: szia, mamó!
Megtanitok neked egy dalt,
unokáknak ez való.
Manó papa manó földön
manó várat épitett,
beköltözött sok kis manó,
s manó szörpöt hörpintett.
Manó várnak ablakából
sok kis manó tekintget,
jó lenne, ha lenne itt a
manóvárban pár gyerek!
Elküldtek hát manó postán
meghivót a világba,
szeretettel várnak rátok
odafent manóvárba.
Ha kapsz egy ilyen levelet,
hát feltétlen olvasd el!
És a nagymamáddal együtt
manóvárba gyere el!
Elmondtam az unokámnak,
tetszett neki a dal nagyon,
mamó, menjünk manóvárba!
azóta ezt hallgatom.
Mit is tehet mást ilyenkor
egy szertő nagyanyó?
Kézen fogja unokáját,
s irány a sok kis manó!
Kinyitja a mesekönyvet,
manó sapkát felveszi,
a másik kis manó sapkát
unkára felteszi.
S elindulnak ketten együtt
egy varázslatos világba,
mamó, manók, s kis unoka
manók képzelt várába.
A kis Göncöl-szekér
A kis Göncöl nézegette:
ott van messze anyuka!
Jaj, hogy tudjak csak legalább
egyszer eljutni oda?
Hold apó azt mondta neki:
neked itt van a helyed.
Látod, én is minden éjjel
világitok, ha lehet.
Mert ha sötét marad az ég,
az emberek nem látnak,
a földnek szüksége van rám,
sőt az egész világnak.
Hallotta ezt unokája,
és igy szólt kis göncölhöz:
figyelj! tudom, hogy mit tegyünk,
hogy eljuss a szülődhöz.
Úgyis oly kiváncsi vagyok,
milyen is a föld nappal?
Felmegyek és körülnézek,
jóban vagyok a Nappal.
Éjjel meg majd alszom egyet,
bár lehet, hogy kikapok!
Mert biztos teljes sötétség lesz,
ha én nem világitok.
Igy is tettek, kis hold feljött,
kóricált a nap mellett,
gyönyörködött világosban,
milyen szép lehet ott lent!
Éjszakát végig aludta,
egyedül volt nagyapó,
sötétségbe borult az ég,
repült göncöl ragyogón!
Odaért anyukájához,
boldogan üdvözölte,
de anyukája elég hamar
vidám kedvét elvette.
Én Nagy Medvébe tartozom,
innen nem mozdulhatok,
veled menni hát nem tudok,
az ég kapuőre vagyok!
Te meg kicsim, a Kis Medve,
"kutyafarok" része vagy,
ott a helyed! Feladatod:
az égboltot megmutasd.
Menj hát vissza, elég nagy vagy,
sok-sok kisgyerek vár rád!
Rudad vége a Sarkcsillag,
azt sokan megcsodálják.
Visszament hát fájó szivvel,
azóta is ott ragyog,
ha felnézel az égboltra
és nincs köd, megláthatod!
A bárányfelhő és a virág
Egyszer a kis bárányfelhő
meglátott egy virágot.
Elállt a lélegzete is,
ily szépet még nem látott!
Szerette volna közelről
érezni az illatát,
eltáncolta volna vele
a kis tündérek táncát.
Bodraira ráültetné,
kicsit megsimogatná,
kőrbe úszná, babusgatná,
de le nem szakitaná!
Olyannyira fájt a szive,
hogy majdnem sirva fakadt.
Megkérdezte a napocska:
felhő, jól érzed magad?
Nem érzem magam Napocska
egyáltalán nagyon jól,
lent vár rám egy csodás virág,
hallom, hogy nekem dalol.
De hogyha megrázom magam,
s hullatom a könnyemet,
a kis virág becsukódik,
s többé sosem integet.
Ne búsulj, te kicsi felhő!
Segitek a bajodon,
Kinyújtom a sugaramat,
te csússz át a vállamon!
Szépen lassan ereszkedj le,
simogasd meg kedvesen,
utána menj el a tóhoz,
ott van túl a fenyvesen.
Mondd meg neki, barátom vagy,
és én neki üzenem:
juttasson vissza az égre,
mert dolgod van idefent.
Igy is tettek, a napocska
kinyújtotta sugarát,
a kis felhő meg lecsúszott
oda, hol nőtt a virág.
Megszagolta az illatát,
eljárt vele egy táncot,
simogatta, becézgette,
mind a kettő boldog volt.
A virág kérte: te kis felhő,
kérlek, vigyél magaddal!
Szeretném látni a földet
odafent a magasban!
De Felhőcske azt felelte:
jaj, sajnos nem vihetlek,
a föld eteti a gyökered,
elpusztulsz, ha letéplek.
Inkább elmesélem neked,
mit látok a távolból,
s a felhő csak mesélt-mesélt
amit tudott az égboltról.
Elbúcsúzott, az illatát
mélyen magába szivta,
és elindult a kis tóhoz
át a fenyvesen túlra.
A kis tóban megmártózott,
s integetett a napnak,
az meg szépen felszivta őt,
örült neki, sosem látta
még ennyire boldognak.
A kis felhő - még élt a virág
ott keringett felette,
mikor jött az ősz, s elhervadt,
egy kis föld betemette.
A rétet, melyen nevelkedett
a kis felhő még sokáig
könnyeivel öntözte.
És amikor jött a tavasz,
új virág nőtt helyette,
a kis felhő többé nem ment le,
de a kicsi virág sorsát
mindig fentről követte.
Az okos kisegér
Kacarászik a kiscica,
meglesem, minek örül.
Hát egy egér a kamrában
egy kosár dión csücsül.
Jaj, de buta ez az egér! -
gondolta a kis macska.
Azt hiszi, apró fogával
tán a diót kinyitja?
Úgy gondolta, van ideje,
még úgysem nagyon éhes,
megvárja, hogy mi lesz ebből:
a kisegér is türelmes.
Egyszer csak jön egy kis patkány,
fogja szépen a diót,
lazán feltöri fogával,
kibont néhány darabot.
Nyilván, ha már kibontotta -
úgy gondolta, megeszi.
De egyszerre egyet ehet,
az egér tudta: jut neki.
Ráadásul a kis patkány
az egérnél nagyobb falat,
a cica is igy gondolta,
igy minden kibontott dió
a kisegérnek megmaradt.
Piroska és a farkas gyerekbarát változatban
Hol volt, hol nem, faluvégen
élt Piroska családja.
S az erdőn túl egy szép tanyán
élt az ő nagymamája.
Egyszer nagymama beteg lett,
s anyukája megkérte:
főzök egy finom húslevest,
vidd el hamar nagymamának,
hadd gyógyuljon meg tőle!
Piroska fogta a kosárkát,
tett bele egy piros almát,
mellétette a húslevest
és elindult dúdolászva
meglátogatni nagymamát.
Ahogy halad az erdőben
egy farkas megy oda hozzá.
Piroska, jó levest érzek,
néhány falatot nem adnál?
Adnék én biz, farkas koma,
csak beteg a nagymamám,
neki viszem ezt a levest,
ettől felépül talán.
Szegény nagymama! Tudod mit?
Szedjél neki virágot!
Gyönyörű virágok nyiltak,
amig a szem ellátott.
Farkas koma elbúcsúzott,
Piroska nekilátott,
és szedett a nagymamának
egy szép csokor virágot.
Közben a farkas előre
ment nagymama házába.
Az a belső szobában aludt,
ő felvett egy hálóinget,
és a külső kis szobában
befeküdt az ágyába.
Megérkezik Piroska és
köszönti a nagymamát.
Szia nagymama, megjöttem,
hoztam neked finom levest
és egy szép piros almát.
Jaj, köszönöm, kis unokám,
úgy vágyom már levesre!
Biztos, hogyha mind megeszem,
meggyógyulok majd tőle!
Piroska megkérdezte őt:
miért ilyen rekedt a hangod?
Hisz tudod, hogy beteg vagyok!
És miért olyan nagy a szemed?
Az azért van, kis unokám,
hogy jobban megnézhesselek!
S miért olyan nagy a füled?
Azért kicsim, hogy jól halljam
a hangodat, olyan kedves!
Jól van, nagyi, máris adom
neked a finom levest,
egy kicsit megmelegitem,
úgy sokkal jobb ize lesz!
Közben nagymama felébredt,
hallotta a hangokat,
kijött a belső szobából,
s megkérdezte a farkast:
Ejnye-bejnye, rosszcsont farkas!
Mit keresel az ágyamban?
S miért van rajtad hálóruha?
Nos? Várok a válaszokra!
Jaj, ne haragudj, nagymama!
Csak éreztem az erdőben
a finom húsleves illatát,
s úgy ettem volna belőle!
Hát sajnos, te kópé farkas,
a levest most én eszem!
De kaphatsz pár falat kolbászt,
tán van még a hűtőmben.
És hogyha majd meggyógyulok,
megigérem most neked,
meghivlak majd vacsorára,
főzök neked húslevest.
És mivel nagymama mindig
amit igér, betartja,
meggyógyult, s főzött farkasnak
levest pár vacsorára.
A farkas lassan odaszokott,
többé már nem vadászott.
Vigyázott a nagymamára,
nehogy kóbor állat bántsa!
Igy lett bizony nagymamának
házőrző farkas kutyája,
ki Piroskát hét végeken
a nagymamájával együtt
hogy eljöjjön, alig várja!
A kedves boszi
Volt egyszer, vagy
talán nem is,
egy kedves boszorkány.
Bármit tudott
varázsolni,
és nagyon messze állt tőle
minden gonosz ármány.
Szép lány volt a
kedves boszi,
férjhez akart menni,
de hiába volt ő jó,
félt tőle mindenki.
Nem akadt legény a gáton,
ki elvette volna,
igy a kedves boszinak
szomorú lett sorsa.
Nem simogatott többé
egy kis állatot sem,
a virágot sem szagolta,
nem hitt szépségében.
Kerülte az embereket,
a nap sugarát sem vágyta,
elbújdosott az erdőben
a bús magányába'.
Egyszer a király kislányát
egy kór megtámadta.
Sirt szegény reggeltől-estig,
s nem volt senki a palotában,
ki megvigasztalhatta.
Kihirdette a király,
hogy megjutalmazza
azt, aki a kicsi lányát
megvigasztalgatja.
Sokan mentek, próbálkoztak,
de bizony hiába,
a kiskirálylány könnyei
potyogtak a párnára.
Végül elment kedves boszi,
mert nagyon sajnálta,
kezébe vette a kislányt
s mosolygott reája.
Dúdolászott, úgy ringatta,
s hirtelen karjában
elhallgatott a kisleány,
s visszamosolygott szeliden
a kedves boszorkára.
Boldog volt már a király,
s az egész palotája,
nem féltek már a boszitól,
sőt, akadt egy lovag köztük,
a kedves boszorka hangja
őt megbabonázta.
Egy életem, egy halálom,
mondta elé állva,
nem bánom, hogy boszorka vagy,
csak igérd meg, hatalmadat
nem használod másra,
csak arra, hogy boldoggá tégy,
s megigérem, hogy te leszel
a legboldogabb mátka!
Volt nagy lakzi, kedves boszi
a varázserejét eztán
odahagyta másra,
visszajött az életkedve,
boldog boszi lett belőle,
ha nem hiszed,
járjál te utána!
/Hogyha megnősz, el ne feledd:
a kedvesség és szeretet
nem a magány párja!
Csak mutast meg bátran másnak,
állj elébe a világnak!
S ne rejtegesd, tárd ki szived,
úgy lelsz igaz társra!/
Meseország
Sehol sincs, s mindenütt ott van.
Elsősorban a gyerekek kedvelik.
Az ő kis mesevilágukban
sok mesehős - inkább a jók -
mindig felsorakozik.
Vannak benne szép paloták,
királyok és tündérek,
hercegnők csodás ruhákban,
s fehér lovon hercegek.
Kis manók, sok kicsi állat,
ki beszél, s jót cselekszik.
Óriások vagy épp törpék,
ki egymással megverekszik.
Néha olyan, mint egy álom,
egy kedves kis altató.
Van, hogy gonosz is van benne,
boszorka vagy egy csaló.
De azokat mindig legyőzik,
ettől mese a mese.
Minden álom beteljesül,
mindegy, hogy akarod-e.
A jó legyőzi a rosszat.
A célodat eléred.
Küzdesz azért, amit akarsz,
beveted az eszedet vagy erődet.
Ha igy teszel az életben,
mindenütt megtalálod.
De hogyha csak ábrándozol,
meseországnak ott marad
a képzelet világod.
A kakas és a szarka
A szarka magasan a fáról
a diót egy kis kőre leejti,
azt gondolja, ott széttörik,
rárepül és megeszi.
Igen ám, de a kiskakas
a diót észrevette,
s mire a szarka lerepült,
az egészet megette.
Kérdőre vonta a szarka:
kakas, ez az én dióm!
Az én udvaromba pottyant,
igy az enyém - ki mit talál alapon.
Na jó, tudod mit? ledobok
én egy pár darab diót,
megosztozunk, fele tied,
igy is jól jársz, hisz megtörni nem tudod.
Rendben van, mondta a kakas,
ám ahogy a szarka fentről
a diókat dobálta,
ő szép lassan mind felfalta,
egymás után sorjában.
Leröpül a szarka, s látja,
neki dió nem maradt.
Na megállj, te pimasz kakas!
Ellátom én a bajodat!
Újra felröppent a fára,
s tovább szedte a diót,
csak most ahogy leejtette,
a cél a kakas kobakja volt.
Bárhová szaladt a kakas,
a szarka repült utána,
fölé szállt , s az összes diót
rádobta tarajára.
Megmérgesedett a kakas:
rajtam akarsz kifogni?
Ahhoz bizony, pimasz szarka
korábban kell felkelni!
Lekapott a száritóról
egy szép gyöngyös pulóvert,
felröppent a keritésre,
s egy faágra dobta fel.
Azután meg éktelenül
elkezdett rikácsolni,
a gazda azt hitte, róka jött,
s légpuskával szaladt ki.
Látja, hogy a baromfinép
szép békésen legelész,
róka nincsen, de a kakas
a keritésen erősen a fára néz.
Látja, hogy ott a pulóver,
mely gyöngyökkel van kirakva,
na megállj! - átkozott szarka!
Mert azt hitte, ő lopta.
Megcélozta, de a szarka
azt bizony nem várta meg,
elröpült, vissza se nézett,
hogy a kakas rúgja meg!
Közben a szomszéd kutyája
rárivallt a kakasra:
hagyd abba a rikácsolást,
mert felébred a gazda!
És mivel az nem hagyta el,
hát a kutya felugrott,
s ahogy elkapta a kakast,
egy pár tollat kikapott.
Kiszaladt az ő gazdája,
a tollakat meglátta,
a szomszéd kakast nem bántjuk! -
s rásózott a kutyára.
A civakodás nagy butaság,
nem megoldás semmire!
Nekik is lám, szarka, kakas,
kutya - ez lett a veszte.
A kakas is megtanulta,
becsapni senkit nem szabad!
Az árulkodás sem megoldás,
inkább használd az agyadat!
A szarkával megosztozva
jutott volna több dió,
ő megtörni úgysem tudja,
nem is érti, hogy a gazda
miért nem ültet e fa helyett
olyan könnyen megtörhető
nagy papirhéjú diót?!
A cica és az egerek
A cica messzire szaladt,
a kisegér dalra fakadt:
cini-cini-muzsika,
világgá ment a cica,
egerek, szabad a vásár,
futás be a kamrába!
De a cica visszajött,
sétál a kamra előtt.
Hallja, hogy az egerek,
cincognak és felfalják
a kenyeret.
Gondolta, hogy rákontráz,
s elénekelte dalát:
mijauuu, mijauuu,
sok kis egér lakjál jól!
Nőjön meg a pocakod,
nem szeretem, ha korog!
Cini-cini, jajajaj!
Kisegerek, most van baj!
A macska az ajtó előtt,
ha kimegyünk, mind felfal!
Mijauuu, mijauuu,
ne reménykedj, nincsen lyuk!
A gazdasszony betömte,
bent ragadtál a börtönbe!
Cini-cini, elbújni!
Jön a gazda, lelépni!
Ugorjatok a vödörbe,
körték alatt eltűnni!
Mijauuu, mijauuu,
jön a gazda, jaj de jó!
Nyilik a kamraajtó,
a macskának jaj de jó!
A gazda bement a kamrába,
a kis cica utána,
rohant jobbra - rohant balra,
de nem akadt az egerek nyomára.
A gazda felkapta a vödröt,
körtéstől- és egerestől kivitte,
kint az udvaron letette,
a kutyát megetette.
Cini-cini, most futás!
Amig a gazda kutyáz.
Usgyi, gyerünk kisegerek,
oh, hogy a macska rúgja meg!
Felfutottak a padlásra,
biz már nem fakadtak dalra!
Visszajött a fránya macska,
egerek neszét meghallja!
Lapitottak a sarokba'.
Mérgesen kijött a macska.
Varázsdoboz az a kamra?
Bizony, ő sem fakadt dalra,
korgó hasát simogatta.
A konok király
Élt egyszer egy öreg király,
s volt három szép lánya.
A király egy kérőt sem
engedett udvarába.
A lányok sokat szomorkodtak,
maradnak pártába?
Végül a legnagyobb elment
búsan a világba.
A király nagyon szomorú lett,
hogy elment egy lánya,
kihirdette, keressék meg,
s hozzák vissza őt a palotába!
De hiába keresték,
nem leltek nyomára!
A középső is úgy döntött,
ő is megpróbálja.
Egy éjszaka kiszökött,
elment szegény árva,
hej, mérges lett a király,
s küldetett utána!
De őt sem találták sehol,
s a király, hogy nehogy
elmenjen a legkisebbik lánya,
bezáratta őt a várnak
legfelső tornyába.
Sirt a királykisasszony
odafent magában,
mig egy szolga megsajnálta,
s a királylányt elszöktette
a szomszéd országba.
Na, most búsult igazán
a király magában,
három lánya mind otthagyta,
hiába vigyázta.
Bánatában elindult
gyalog a határban,
mikor elfáradt, betért
az első kis házba.
A család az asztalnál ült,
készült vacsorára,
bár csak üres leves jutott,
sok kicsi gyerek zsibongott,
jó hangulat járta.
Most lett igazán szomorú,
s gondolta magában,
neki mindene megvan ott
fent a palotában.
Mégis ez a szegény ember
gazdagabb őnála,
mert ha nincs is mit ennie,
van egy szép családja.
Másnap kihirdettette
hetedhét országban,
jöjjenek vissza lányai,
soha több nem zárja el
őket fent a várban!
Hazatértek szép lassan,
mindháromnak volt saját családja,
a király is nagyapa lett,
volt 6 unokája.
Boldog volt az öreg király,
kérte egyfolytába,
bocsássanak meg, amiért
konok volt és önző, na meg gyáva.
Attól félt, ha párt találnak,
ott marad magára.
A lányok megbocsájtották,
szeretetben éltek tovább
mind együtt, mig meg nem haltak
a királyi várban.
A sündisznó tüskéje
Sünike férjhez megy holnap,
fényesÍti tüskéit,
hazaszalad, s a tükörben
megnézi, hogy is néz ki.
Jaj, valahol mÍg hempergett,
elveszett egy tüskéje!
Ráadásul pontosan a
kobakja közepébe'!
Hogy legyen igy szép menyasszony?
Mindenki kineveti!
Vőlegénye majd azt mondja,
kopaszon nem kell neki!
Szaladt vissza a mezőre,
hol korábban hempergett,
de bizony az egy szem tüskét
sehol nem találta meg.
Elszaladt a fenyőfához,
kedves fenyő, megkérlek,
adj nekem a fejecskémre
egy szép zöld tűlevelet!
Adok süni, hogyne adnék,
sőt ajándékot is kapsz,
egy szép tobozt, fesd ezüstre,
az asztalon jól mutat.
Megköszönte a kis süni
a fenyő kedvességét,
szaladt haza, felpróbálta
a szép zöld tűlevélkét.
De a többi tüske szürke,
tőlük nagyon elütött,
nem teheti fel magára,
igy a feje tovább főtt.
Elszaladt a hajkeféhez,
kérlek kedves hajkefe,
adj egyet a tüskéidből,
hadd legyen fejem disze!
Hogyne adnék, kedves süni,
fésülni Így is lehet,
sőt, a kutyus örül, hogyha
az én fogam kevesebb.
Adok neked egy szalagot
is hozzá ajándékba,
az esküvői vacsorán
tűzd bele a hajadba!
Megköszönte a kis süni,
bologan szaladt haza,
s tükör előtt a kis tüskét
azonnal felpróbálta.
De nem volt jó, nagyon tompa,
elütött a többitől,
most mi legyen? tanakodott,
mit kérhetne és kitől?
Elszaladt a jó szabóhoz,
kedves szabó megkérlek,
adjál nekem egy varrótűt,
hálás leszek, mig élek!
Persze, adok, kicsi süni,
nézd csak, van itt rengeteg,
válaszd ki, hogy melyik tetszik,
keress egy jó méretet!
Kapsz mellé egy ajándékot,
varrtam neked szép fátylat,
te légy a legszebb menyasszony,
lepd meg vele párodat!
Megköszönte a sünike,
szaladt haza a tűkkel,
meg is próbált egy jó párat,
de nem volt jó egyik sem.
Elment a tüskebokorhoz,
kérlek szépen, adj nekem
egy szép tüskét a fejemre!
De már sirt keservesen.
Ne sirj, süni, hogyne adnék,
bőven van elég nekem,
sőt adok egy szép kis bimbót,
a hajadba tűzheted!
Szipogva ment haza süni,
rögtön fel is próbálta,
ez elég hegyes volt ugyan,
de túl vastag volt a szára.
Azt gondolta, tóba ugrik
most már nagy bánatában,
de a parton eszébe jutott
tüskéshal, a barátja.
Kis barátom, ha megkérlek,
adnál nekem egy tüskét?
Te vagy utolsó reményem,
hogy rendben legyen fejecském!
Persze, süni, hogyne adnék,
ajándékot is adok,
egy szép kagyló, a gyűrűdet
éjjel ebben tarthatod.
Szaladt haza ismét süni,
nézte magát a tükörbe,
de biz' barátja tüskéje
sem illett a fejére.
Olyan hangosan zokogott,
odaröppent a bagoly,
mi baj, süni? egy menyasszony
örül, nevet, viháncol!
Te meg úgy sirsz, hogy az erdő
összes népe hallgatja,
nem akarsz tán férjhez menni?
a szivedet mi nyomja?
Elmondta a kicsi süni
bánatát a bagolynak,
a bagoly meg igy szólt hozzá:
na süni, ide hallgass!
Tedd a fátyolt a fejedre,
amit a jó szabó varrt,
az fejedet betakarja,
senki nem látja a bajt.
Üzenjed meg a násznépnek:
nem kérsz nászajándékot,
csak mindenki tüskét hozzon
estére, azt akarod.
Hej, megörült a kis süni,
köszönte a tanácsot,
s megüzente a násznépnek,
amit a bagoly mondott.
Nagyon szép kis menyasszony lett
abban a szép fátyolban,
várta már a vendégeket
estére izgatottan.
Jöttek, s hoztak sok-sok tüskét,
minden szinben, méretben,
nézte boldogan a süni,
válogathatott bőven.
Talált is több megfelelőt,
a legszebbet feltette,
néhányat meg jól elrejtett,
hogy többet baj ne érje.
Kérdezte tőle a násznép,
minek az a sok tüske?
De ő csak annyit felelt rá:
elteszem mind emlékbe.
A kisfiú és a macskája
Volt egyszer egy kisfiú,
és volt egy macskája.
Az a cica minden este
felült a nyakába.
Dorombolt és hozzábújt,
haját cirókálta,
s le nem szállt, mÍg a kisfiú
bevitte az ágyba.
Nagyon szerette a cica,
ő volt a gazdája,
minden este meleg tejet
kapott vacsorára.
Ám egyszer a kisfiút
bevitték kórházba,
nyávogott a macska otthon,
s a kisfiú a kórházban
forgott az ágyában.
Megszokta, hogy a cica
szuszog a nyakába,
dorombol és melegÍti,
haját cirókálja.
Nem tudott elaludni,
felszökött a láza,
egyre csak a cicát hÍvta
a lázas álmába'.
Másnap este a kórházban
az ablakot kitárta,
és csodák csodájára
a cica már a párkányon várta.
Beszaladt a szobába,
beugrott az ágyba,
reggel pedig ablak nyitás,
spuri a párkányra.
A kisfiú már jól aludt,
meggyógyult nemsokára,
hazavitték, s a cicája
ugrott a nyakába.
Nagyra nőtt a kisfiú,
meghalt a cicája,
fényképe a szoba falán
és emléke mindig ott lesz
a szivébe zárva.
A kislány és az altató madár
Volt egy kislány,
ki mindig félt
este az ágyában,
sosem tudott elaludni,
nyugtalan volt álma.
Egyik este az ágyában
egy kismadár várta,
apukája hozta neki,
rászállt a vállára.
Énekelt a kismadár
a kislánynak az ágyban,
amÍg az el nem aludt,
s könnyű volt az álma.
Attól kezdve esténként
a madárka várta,
s altatódallal álomba
ringatta az ágyban.
Egy este a madár nem jött,
a kislány hiába várta,
de már jól ismerte a dalt,
dúdolta magában.
Elaludt és azt álmodta,
elment a madárka,
egy kisfiú vállára szállt,
ki félt az ágyában.
Nem bánta a kislány már,
hogy elment a madárka,
hisz annak a kisfiúnak
szüksége volt rája.
S ő továbbra is esténként
a madárka kedves dalát
dúdolta magába',
többet nem félt, az álmában
a kismadár várta.
Hogyha nem tudsz elaludni,
gondolj a madárra!
Neked énekel valahol,
és hogyha este elalszol,
álmodat vigyázza.
A kislány és az aranytollú madár
Faluvégen, erdőszélen,
kicsi házikóban,
élt vadász a családjával
csendes boldogságban.
Volt nekik egy kisleányuk,
a kis Napsugárka,
hisz örökös mosolyával
mindig csak örömöt hozott
az ő családjába.
Egy szép napon kint a réten
virágokat szedett,
azt gondolta, szép csokorral
anyukát lepi meg.
Ahogy szedi a virágot,
szépen igazgatja,
aranytollú madarat lát,
ki őt hÍvogatja.
Csodaszép kis madár volt,
milyet sose látott,
ráadásul beszélt is,
s a kezére szállott.
Gyere velem, kicsi lány,
megmutatom néked,
hol van az én kis hazám,
és az egész népem.
A kislány nem gondolkodott,
a madár szépsége,
akárcsak a mesében,
nagyon elbűvölte.
Ment, amerre a madár
az utat mutatta,
hegyeken-réteken át
vezetett az útja.
Egyszer megszólal a madár:
nézd csak, megérkeztünk.
Ez itt már az én hazám,
te vagy dÍszvendégünk.
Azzal az aranymadár
gyorsan hármat fordult,
s láss csodát! Egy aranyszárnyú
kis tündérlány állt ott.
Mögötte egy csodaszép
arany palota állt,
benne minden, amit csak
egy kicsi lány kÍván.
Szaladt elé egy kutyus,
az is aranyszőrű,
sőt egy pici cica is,
rajta kis csengettyű.
A kislány csak ámult-bámult,
mindent elfelejtett.
Nem győzte ő nézegetni
a rengeteg szépet.
Mire végre azt hitte,
hogy már mindent látott,
és a csodálkozástól
mozdulni is tudott,
az aranyszárnyú kistündér
bemutatkozott.
Én vagyok tündér hercegnő,
e várnak úrnője,
de szüleim már nincsenek,
s vágyom egy testvérre!
Maradj velem, itt - látod
minden olyan csodás!
Amim van, megosztom veled,
semmiben nem szenvedünk mi hiányt.
Kézen fogta a kislányt,
lassan bevezette
a csodás palotájába,
ott kezét elengedte.
Nézzél nyugodtan körül,
cseréld ki a ruhád,
vedd fel, mi legjobban tetszik,
cipőt, ékszert, ruhát!
A kislány csak csodálkozott,
sok-sok kitárt szekrény
tele szebbnél-szebb ruhával,
s bármit felvett, minden úgy állt,
mint kire ráöntötték.
Forgott csak a tükör előtt,
és magát csodálta,
most látta csak, milyen szép ő
itt minden ruhában.
Örömükben futkároztak
bent a palotában,
majd amikor elfáradtak,
lepihentek rózsa-függőágyban.
Este, mikor megéheztek,
teli asztal várta,
válogathatott bármiben,
mit csak kÍvánt kicsi szeme-szája.
Volt a palota kertjében
egy hatalmas zöld rét,
tele játékkal, Így ketten
végigjárni rajt' is alig győzték.
Napok teltek, oly boldog volt
ott az a kicsi lány,
de egyszercsak ablakába
berepült egy madár.
A madarat megismerte,
náluk volt sokáig,
néha a kezéből evett,
s énekelt napestig.
Hirtelen eszébe jutott
az egész családja,
kicsi fekete kutyája,
s fehér kiscicája.
Keservesen sÍrni kezdett,
hogy nem gondolt rája?
Elvette a kis eszét
a csodák palotája!
A kis tündérlány oly kedves!
Gondot visel rája,
de neki már semmi nem kell!
Csak saját családja!
Sirt megállÍthatatlanul,
a kis tündérlány nagyon megsajnálta,
fájt a szÍve, hogyha elmegy,
de mást akkor sem tehetett,
megÍgérte, hazamehet,
hol otthona várja.
Közben otthon kereste
a kislányt a családja,
egész falu népe eljött,
hogy őt megtalálja.
Apukája éjje-nappal
csak az erdőt járta,
attól félt, hogy egy vadállat
lányát elragadta.
Anyukája ágynak esett,
szÍve majd meghasadt!
Csak az ajtót nézte mindig,
kislánya hol marad?
És egyszercsak, ahogy eltűnt,
megjött Napsugárka,
a kismadár elvezette
őt az otthonába.
Berohant a házikóba,
az anyja nyakába,
azt hitte, el nem ereszti,
de megjött apukája.
Elmesélte, hol is járt,
s nagyon szánta-bánta,
hogy nem jött azonnal haza
saját otthonába.
Elmondta, hogy hogyan élt
a csoda palotában,
hiába volt meg mindene,
anyukája szeretete,
apukája védő keze
többet ér, mint 100 arany madárka.
Az aranytollú kismadár
néha-néha őt meglátogatja,
de soha nem jutott eszébe,
hogy drága szülei házát
mégegyszer elhagyja.
A kapzsi ember
Volt egyszer egy gazdag ember,
ki annyira kapzsi volt,
séta közben is számolta,
zsebében mennyi pénz volt.
Egyszer, ahogy számolgatja,
egy aranypénz lepotyog,
s oly kövér volt, nehezére
esett, ahogy lehajolt.
Mire keze leért volna,
odaröppent egy szarka,
hopp - az aranypénzt ő máris
a csőrével felkapta.
Mire az ember észbekap,
ő hét határon túl van,
eszi a fene az embert,
bár zsebében még sok van.
A veszteség eszét veszi,
rögtön megparancsolja,
emberei keressenek
szarka fészket most nyomban!
Ki fészekben aranyat lel,
100 másikat ad érte,
csak hozza el az aranypénzt,
s vele együtt a fészket.
Sőt, ha a szarkát elhozza,
fizet még 100 aranyat,
meg kell neki büntetnie
azt a tolvaj madarat!
Az egyik legény rátalál
egy magas fán a fészekre,
jelenti a gazdájának,
s a pénzt kéri előre.
A gazda már előre örült,
a 100 pénzt kifizette,
készÍtette a puskáját,
hogy a szarkát lelője.
A legény, ahogy fára mászott,
az erszénye lepottyant,
belőle a 100 aranypénz
mind a földre lehuppant.
A szarkának sem kellett több!
Ott termett a családja,
s mire a legény földet ért,
az összes pénzt felkapta.
Minden kis üres fészekbe
egyet beleejtettek,
majd pénz nélkül jó messzire
innen el is repültek.
A 100 pénzt sorban a legények
kivették a fészkekből,
vitték haza a gazdának
örömükben fészkestől.
A gazdát a méreg ette,
ki kellett fizetnie!
100 aranyból 10 ezer lett
egy helyett az ő veszte.
Többet mezőn nem számolt pénzt,
sőt zsebében sem vitte,
ember elől, madár elől,
mi maradt, elrejtette.
S ha közelben szarkát látott,
hófehérre változott,
nem viselt többé ékszert sem,
hiszen az is csillogott.
Nagy gazdagsága odalett,
bár az sem magától volt,
sokáig mondták a népek,
lám-lám, hogy milyen az élet!
Igazságos büntetést tett:
sok pénz visszakerülhetett
ahhoz, kié tényleg volt,
s az igazság tétel módja,
eszét elveszi aranya,
hisz a kapzsi ember buta,
lóvá teheti egy szarka,
tolvaj lopott tolvajtól.
Nyuszi a fán
Kicsi nyuszi nagyra vágyna,
felmászna egy magas fára!
De bármilyen nagyot dobbant,
újra-és újra lepottyant.
Arra sétál barna medve,
mosolyogni támad kedve!
A nyuszika fára mászna?
Mit szól hozzá anyukája?
Aztán mégis megsajnálja,
kis mancsával felemeli,
felviszi egy alsó ágra.
Na nyuszika - szól a maci -
ne ugrálj, inkább csak lapÍts!
Mert ha ott fent egyet ugrasz,
akkor bizony nagyot pottyansz!
Hej, de megörül a nyuszi!
Milyen más innen a világ!
Éppen arra jön a róka,
behúzza kis fülét-farkát.
A róka nem veszi észre,
kinek jutna az eszébe,
hogy egy nyuszi a fán csücsül?
Tovább megy, vidáman fütyül.
Eltelt lassan egy-két óra,
menni kéne nyugovóra.
Jaj, most van bajban a nyuszi,
hisz már rég elment a maci!
Hogy menjen már ő innen le?
A vacsorát is lekéste.
Nyuszi mama is aggódik:
tán róka vitte el Tapsit?
A nyuszi szerencséjére
épp arra sétált elefánt,
felnyújtotta az ormányát,
használhatta, mint egy csúszdát.
Le az elefánt hátára,
onnan a kis elefántra,
még egy ugrás, s magát máris
a biztos földön találta.
Rohant haza mamájához,
enni eszébe sem jutott!
Örült, hogy épen megúszta,
s kis kalandját eltitkolta.
A magányos fa
A szántóföld közepében
áll egy nagy fa magában.
Szomorkodik, nézgelődik,
sóhajt bús magányában.
Valamikor sok-sok éve
magas hegy tetejéről
idesodort egy kis magot
egy nagy szél az erdőből.
Letette a szántóföldön,
fölé került egy göröngy,
s ott lent a meleg talajban
életre kelt és kinőtt.
Ó, ha akkor tudta volna,
hogy igy magára marad!
Tán ki sem bújik a földből,
sokkal inkább elszárad!
Mikor kibújt, olyan jó volt,
hisz messzire ellátott!
De hamar rájött, itt nem lát mást,
csak ugyanazt a világot.
Nem változik a táj képe,
néha zöld, vagy hófehér,
állat is ritkán jár erre,
nincsen semmi esemény.
Néha-néha erre tévedt
egy-egy dalos kismadár,
de a réti sas elmarta,
annak is sok éve már.
Nagyon messze, távol tőle
ott vannak magas hegyek,
látja, sokszor sÍrva nézi,
micsoda farengeteg!
Ó, ha közöttük élhetne!
Akár csak egy napig is!
Hallhatná a madarakat,
szaladna rá mókus is!
Az ő törzsén dörgölőzne
vaddisznó vagy egy szarvas!
A tövében gomba nőne,
s rászállnának madarak!
Érezné, hogy szükség van rá,
de itt kint a pusztában
oly magányos, egyedül van
ebben a nagy világban.
Történt egyszer, arra tévedt
egy csoport kisebb gyerek.
Meglátták őt, megörültek,
felmásznak rá, ha lehet.
Egymást segÍtve felmentek,
hintáztak az ágain,
boldogok voltak ott fent,
nevetgéltek egyre mind.
Ám hirtelen kerekedett
egy hatalmas nagy vihar!
Tépte a fának ágait
és áztatta zivatar.
A gyerekek szoritották
az őket tartó ágakat,
bújtak a levelek alá,
áldották a lombokat.
Amikor a vihar elment,
egyenként mind lemásztak,
és megköszönték a fának,
hogy ágai a nagy viharban
rájuk nagyon vigyáztak.
Ha nem vagy itt, te kedves fa,
akkor nagyon megázunk,
tán a szél is elvitt volna,
és biztos jól megfázunk!
Milyen jó, hogy idenőttél,
néha meglátogatunk,
felmászunk rád, rajtad játszunk,
ágaid közt megbújunk.
Igy is tettek, attól kezdve
rendszeresen kijöttek,
és a nagy fa ágai közt
játszottak, nevetgéltek.
Boldog volt most már a nagy fa,
nem volt többé egyedül,
célja lett az életének,
ágai az égig érnek,
gyerekek ugrálnak rajta,
s ő velük együtt örül.
A szerencsés kiskutya
Volt egyszer egy szegénylegény,
s volt neki egy kutyája.
Mikor a legény dolgozott,
a kutyáját bezárta.
Szomorkodott a kiskutya,
miért nem viszi magával?
Ha kell, csendben tud maradni,
jobb lenne a gazdával!
Egyszer aztán gondolt egyet,
s mÍg a gazda dolgozott,
úgy döntött, hogy sétál egyet,
az ablakon kiugrott.
Ment a szomszédos erdőbe,
mindent körbeszaglászott,
egyszer csak egy mély gödörbe
váratlan lepotyogott.
Majdhogynem a lábát törte,
olyan magasról esett,
fájdalmában felvonyitott,
majd lassan körülnézett.
Egy szűk nyÍlás, sok pókháló,
mi lehet? Farkasverem?
Vagy talán egy régi pince?
Valaki rejtekhelye?
A teteje takarva volt,
még ő sem vette észre,
máskülönben nem zuhan le
a gödörnek mélyére.
Szaglászott ott körbe-körbe
és egyszercsak érezte,
valami kemény tárgy koppant,
ahogy orrát emelte.
Elkezdett két lábbal kaparni,
de nem jutott semmire,
az a tárgy túl nagy lehetett,
sehol nem volt a széle.
Órákon át próbálgatta
azt a tárgyat kiásni,
végül ereje fogytán volt,
már nem tudott dolgozni.
Éhes is volt, fáradt is volt,
bizony nagyon megbánta,
hogy nem otthon biztonságban
várt ő a gazdájára.
Közben a legény hazament,
nem találta kutyáját.
Csodálkozott, nem volt ilyen,
hogy az otthon nem rá várt.
Elindult és hivogatta,
fütyült neki, s kiabált,
ment befelé az erdőbe,
végén a lyuk előtt állt.
Nézegett, mi lehet az,
bele is világitott,
látja ám, hogy a kutyája
mozdulatlan fekszik ott.
Megijedt, mi baja lehet?
szólÍtotta őt újra,
felugrott, nagyon megörült
odalenn a kiskutya.
Visszament a legény haza,
hozott magával létrát,
és lemászott a gödörbe,
hogy felhozza kutyáját.
De az nem akart feljönni,
egyre jobban ugatott,
s ugrált fel a kemény tárgyra,
hogy megmutassa, mi van ott.
Jobban megnézte a legény,
látta, hogy egy vasajtó.
Kinyitotta, szája tátva -
Bent egy rakás arany volt.
Kihordta az aranyat mind,
s mert nem akadt gazdája,
megtarthatta és azóta
gazdag az ő világa.
Nem kellett már dolgoznia,
igy kutyáját nem is hagyta
soha többé magára,
az boldog volt a gazdival,
bizony meg is szolgálta!
A törpe és az óriások
Volt egyszer egy ifjú törpe,
aki mindig búslakodott.
Szeretett volna nagy lenni,
olyan, mint az óriások!
Elment az óriásokhoz,
ott maradt, hátha megtudja:
van-e valami varázsszer?
Mitől nőnek olyan nagyra?
Az óriások nem bántották,
hisz nekik kárt nem okozhat,
sőt inkább arra vigyáztak,
hogy nehogy rátapossanak.
Az óriás király éppen
férjhez adta volna lányát,
eljegyezte őt egy legény,
méltó utód lesz a trónján.
Gyönyörű szép gyűrűt hozott,
felhúzta a lány újjára,
kitűzték a lakodalmat
másnap kora délutánra.
Boldog volt a királyleány,
szaladt a barátnőjéhez,
hogy a gyűrűt megmutassa,
örömmel eldicsekedett.
Ám ahogy nyújtotta felé,
a gyűrű a földre esett,
gurult-gurult, amÍg végül
szűk sziklahasadékba esett.
Próbálták onnan kivenni,
de még a kezük sem fért be!
SÍrva fakadt a királylány,
hogy lesz neki esküvője?
Jöttek sorra az óriások,
próbálkoztak egymás után,
a sziklát nem üthették meg,
mert a gyűrű sérülne tán.
FelkÍnálkozott a törpe,
ő lemászik és felhozza!
Először csak kinevették,
majd belátták: nem ostoba!
Igy végülis belementek,
nem találtak jobb megoldást.
Rákötöttek egy kötelet,
s a lyukba lebocsátották.
Megtalálta lent a gyűrűt,
áthúzta rajta a kötelet,
s kiáltott, hogy felhúzhatják,
s boldogan vitte a kincset.
Hej, nagy volt bizony az öröm!
Királylány tenyerén hordta,
és mindenütt elmesélte,
ki volt a baj megoldója!
Az esküvői vacsorán
a kis törpe dÍszvendég lett,
a királylány mellett falta
nagy boldogan a sok étket.
Másnap reggel hazaindult,
a varázsszer nem érdekelte,
alig várta, hogy falujában
saját népe ünnepelje!
Hazatért és többet soha
nem elégedetlenkedett,
hisz az óriások földjén
is nagy tiszteletet szerzett.
Rájött, hogy nem az a fontos,
hogy minél magasabb legyen,
hanem az: amire képes,
abban ő a legjobb legyen!
A szomorú kisoroszlán
Kisoroszlán odabújna
oroszlán papához,
de az mogorván elhajtja:
menj oda anyádhoz!
SÍrva fakad a kölyök,
elmegy bánatosan,
kérdi őt a kis bagoly,
miért sÍr oly hangosan?
A kicsi elpanaszolja,
elzavarta apja!
Hogy mellette heverésszen,
neki azt nem hagyta.
Biztosan nem szereti,
pedig ő úgy vágyja,
hogy az apja szeresse!
Büszke legyen rája!
Figyelj, kölyök!
Apád szeret!
Csak épp sok a gondja.
Tűz volt nemrég az erdőben,
s elmenekült az állatok
apraja és nagyja.
Nem lel apád ennivalót
hiába vadászik,
s attól fél, hogy a családja
lassan éhen veszik.
Ahogy vigasztalgatja,
egy sólyompár telepszik az ágra,
s azt beszélik, szarvascsorda
közeleg a szomszédos határba.
Szalad a kis oroszlán,
szalad az apjához,
és azonnal elmeséli,
a sólyomtól mit hallott.
Elindul az oroszlán
a megadott irányba,
s hazatér egy szép szarvassal,
hozta vacsorára.
Odamegy a fiához:
tied az első falat!
Büszke vagyok, hogy kölyköm vagy,
méltó utód maradsz!
Boldog már a kis oroszlán,
szereti az apja!
És miután jóllakott,
egy jót aludt rajta.
A nyuszi születésnapja
Szépet álmodott a nyúl,
volt egy nagy lucernás,
s ő nyugodtan lakmározott,
tömte a pocakját.
Csakhogy mikor felébredt,
elrepült az álom,
s ő ott feküdt éhesen,
szomjasan az ágyon.
Kiszaladt, hogy megnézze,
mit is rejt a kamra?
De üres volt, s már hangosan
korgott a pocakja.
Odaszaladt az ablakhoz,
éppen december volt,
s akármerre nézett is,
mindenütt nagy hó volt.
Ma van a születésnapja,
csak nem marad éhes?
Honnan szerezzen valamit,
mivel ünnepelhet?
Szomorkodott és gondolta:
kis nyuszi korában
anyukája répatortát sütött neki
minden egyes
születésnapjára.
Nézelődik, ábrándozik,
egyszercsak meglátja,
három répa sorakozik
messze a határba'.
Azt gondolta, képzelődik,
ez a látomása,
de ahogy jobban megnézte,
továbbra is látta.
Hozott gyorsan egy távcsövet,
nézett az irányba,
és valóban: hóemberek
répaorrát látja.
Az erdőszéli házikóba
a vadász családja
mindig eljön ünnepekre
- sok kis állat bánja!
Van három kis gyerekük,
nekik mikulásra
apuka télapót épít
a kert legaljába.
Jaj, mi lesz? Hogy szerzi meg?
A vadásznak van egy nagy puskája!
És sajnos, ha bármi mozog,
azonnal használja.
És ha ez még nem elég,
kutya van a házban!
Ha csak közel merészkedik
kutya puttonyába kerül!
S ő lesz vacsorára!
Ráadásul a héja
is folyton vadászik,
nyuszi legyen a talpán,
ki megmarad tavaszig!
De az éhség az nagy úr!
Ha eszét használja,
megleli a megoldást:
hogy lesz vacsorája?
Látta, hogy egy kis mókus
a fenyőn ugrálva
éppen nézeget befelé
a vadász házába.
Hisz ez Berci, a mókus!
A legjobb barátja!
Biztosan segit majd neki
a répákat megszerezni
születésnapjára!
Meg is volt a megoldás:
alagutat ásott,
egészen a kert melletti
magas fenyőfához.
Kidugta a kis fejét,
fütyült mókuskának,
az leszaladt, örült nagyon
a kis barátjának.
Szia nyuszi? Mi újság?
Mit keresel erre?
Az a helyzet mókuska,
a segÍtséged kéne.
Elfogyott az eleség,
üres a kis kamra,
jó vacsora lehetne
a hóemberek orra.
Hogyha a faágakról
tobozzal megcélzod,
leesnek a magasból
azok a szép orrok.
Mókuska kicsit sajnálta
a három gyereket,
aranyosak, orr nélküli hóembertől
szomorúak lesznek!
De biztos van több répájuk,
s éhes a barátja!
Dönteni kell, és nem kérdés,
kinek a javára.
Igy tettek hát, kivárták,
mÍg a kutya besétál a házba,
aztán rajta, a mókus
a répákat eltalálta.
Lepottyantak a földre,
nyuszi odaszaladt,
felkapta és rohant vissza
a megásott alagútba,
ideje épp integetni maradt.
A héja is azt leste,
a kutya gazdája
mikor hÍvja be kedvencét
finom lakomára.
Egy-két lüke kiscsibe
néha elbarangol,
máskor ő sem tud vadászni
rájuk, csak ilyenkor.
Nyuszi közben hazaért,
felvágta a répát,
beosztotta pár napra,
megtöltötte a kamrát.
Már boldog a szülinapja,
nem korog pocakja!
De jövőre jobban figyel,
ami megmarad a nyáron,
majd mind félrerakja!
A tűzokádó sárkány
Egy faluban hegyek alatt
élték békés napjaikat
a falusi emberek.
Fent a hegyen egy barlangban
élt egy sárkány, s a faluban
tőle senki sem rettegett.
Eljátszott a gyerekekkel,
más társa neki nem volt,
valójában egy kétfejű
tűzokádó sárkány volt.
Néha a falura támadt
egy gonosz rabló banda,
a sárkány tüzet okádva
a lakókat megóvta.
Történt egyszer, hogy a sárkány
egy kislánnyal jéglabdázott,
nevetve dobálóztak ők,
Így a sárkány nagy torkában
egy kis jéglabda landolt.
Próbálta ő lenyelni és
kiköpni is - hiába!
Az a kicsi jéglabdácska
beszorult a torkába.
Enni-inni tudott tőle,
hiszen kettő feje volt,
de tüzet okádni azt nem,
a jéglabda elzárta az utat,
tűzgolyó ki nem jutott.
Szomorkodott a kisleány,
sÍrva fakadt a sárkány,
a faluban az emberek
megirtak egy kiáltványt.
Akis segÍt a sárkányon,
tőlük egy kis bárányt kap,
a sárkány meg ki sem mozdult,
csak a barlangban maradt.
A kiáltványnak hÍre ment,
rögtön jöttek a rablók,
hisz a tűzokádó nélkül
a falu védtelen volt.
Elvittek mindent magukkal,
mit mozdÍtani lehetett,
a kislány szaladt a barlangba
kérni a segÍtséget.
Kirepült a sárkány gyorsan
fentről a barlangjából,
de a rablók már vártak rá,
lőttek rá több irányból.
Eltalálták, ő lehuppant,
gurult-gurult a hegyen,
le egészen a kis tóig,
ott elterült ernyedten.
Boldogok voltak a rablók,
rohantak a kis tóra,
legyőzték az ellenséget, és
sárkány lesz a vacsora!
Ám ahogy oda leértek,
a falu népe zokogott,
ezt látva a sárkány felült
és egy nagyot fújtatott.
Csak úgy dőlt a tűz a száján,
mert csodák-csodájára
nem sérült meg, a gurulás
a jéglabdát kirázta.
A rablók elmenekültek,
minden zsákmányt ott hagytak,
az emberek és a sárkány
szépen haza ballagtak.
Éltek tovább békességben,
de amikor nagy tél volt,
a sárkány nem jéglabdázott,
csukott szájjal bóbiskolt.
Nyuszika és a húsvéti tojás
Nyuszika csücsül a fűben,
közeleg a húsvét.
Tojást kellene festeni,
de elfogyott a festék.
Jaj, mi lesz most?
A bolt zárva!
Mit tegyenek a leányok
a locsolók tarsolyába?
HÍre megy a bánatának,
az állatok spekulálnak,
valamit kellene tenni:
hogy segitsünk nyuszikának?
Jön pillangó és mondja,
virágport szórok szÍvesen,
szép sárga, de hogy marad ott?
hogy a tojás sárga legyen?
Csiga szól: én ráhasalok,
ragadni fog, ha leszállok,
Így a virágpor ott marad,
szép sárga lesz a tojásod.
Odaröppen kis katica,
a szárnyamról egy pár pöttyöt
szÍvesen adok reája,
szép pöttyös lenne tojásod.
Igen, de hogy ragad oda?
Méhecske jön: adok mézet,
a tojás héját bekened,
amit ráraksz, ott megdermed.
Mókuska is csatlakozik,
itt egy kis gyanta, jól ragad,
ráteszel néhány virágot,
neked lesz legszebb tojásod!
Így alakult, hogy húsvétkor
a nyuszika kosarában
szép szÍnes tarka kavalkád
sorakozott szép sorjában.
De a locsolók nem bánták,
piros tojás van már elég,
hogyha mégis olyat akarsz,
mondjál róla te egy mesét!
Malacka és a buli
Egy kis malac,
s két kis kecske
bulizni indulnak este.
Malacka kicsÍpte magát,
megrázta formás kis farát,
alig várta, hogy ott legyen
a szomszédos Szőlő-hegyen!
A kecskék simÍtják szakálluk,
meghegyezik kicsi szarvuk,
patáikat dobogtatják,
az indulást ők is várják.
Egy utolsó ellenőrzés,
kis szülői óvás-intés:
vigyázzatok ám egymásra!
Hazaérni vacsorára!
De azok hárman már nem hallják,
hisz kezdődik a mulatság.
Szedik apró lábaikat,
gyorsan megteszik az utat.
Kis borjú bánatos szemmel
lesi malackát - szólni nem mer.
Birka fiú fűvel várja,
malacka hamar lerázza.
Ezért vagy te kerge birka,
ki a füvet nem eszi - szÍvja.
Alig várja, hogy beérjen,
a vadkanhoz odaérjen.
Vele ropja majd a táncot,
tőle akar egy-két srácot.
A kis kecskék már cifrázzák,
a lassú számot ők is várják,
két aranyos kecske kislány
illegeti magát sután.
A mulatságnak vége van,
az aprónép haza rohan.
Lekéstek a vacsoráról,
malac papa nagyon orrol.
A leánya el is késik,
és alkohol szagtól bűzlik!
Hogy mit ivott, tudja ő jól,
hisz esténként nagy titokban
ő is mindig belekóstol.
Nagy lett a mulatság ára,
örökös ól-fogság várta.
Odalett minden szép álma,
házi malac lett a párja.
Kecske papa az nem bánta,
bár fiúkkal más az ábra.
Mulatságba tovább jártak,
párt maguknak választottak.
Mindig boldogok maradtak,
de a bálból már elegük,
most lányaik miatt bizony
nekik is főhet a fejük.
Eltiltani már nem lehet,
mert azt mondják: őskövület.
Megváltozott már a világ,
boldogok a kis malacok és
a gidák,
a szülők meg aggódnak tovább!
A nyuszika és a vadászok
Pityi Palkó kint a réten
sétáltatja kutyáját.
Hirtelen Cézár kutyája
megrántja a pórázát.
Nyulat látott és rohanna,
hogy máris levadássza,
de gazdája visszatartja:
a nyuszika a barátunk,
jó kutya azt nem bántja.
Szófogadó kutya Cézár,
hűséges a gazdihoz,
hát a lába mellett marad,
jaj, de nagy kár, hogy tilos!
Ám reggel, amikor felébred,
nyúlkonzerv van táljában.
Ejnye! A gazda maga fogta meg?
nem bizott kutyájában?
Rosszul esett neki nagyon,
hogy a gazdi becsapta,
hisz a tálban nyulat látva
egy kutya mi mást gondolna?
Jól van, ha te igy - én is úgy,
majd ma éjjel kilógok,
visszamegyek én a rétre,
három nyulat is fogok!
Este, amikor a gazda
a lámpát eloltotta,
Cézár kiosont a rétre,
hogy a nyulat elkapja.
Előtte járt ott a vadász,
szintén nyúlra vadászott,
de pechjére lövés közben
valamiben megbotlott,
igy a kis nyuszi megúszta,
a golyó egy fában landolt.
Ijedtében a nyúl család
belebújt egy üregbe,
épp most úszták meg a vadászt,
erre Cézár jön ide?!
Egy percig sem késlekedtek:
Nyúl anyó, ma költözünk!
Elmegyünk egy másik rétre,
máris szedelőzködünk!
Közben Cézár találkozott
egy megtermett farkassal.
Ő is a nyúlra vadászott.
Elő az agarakkal!
Cézár s farkas összeugrott,
farkasnak nyaka bánta,
Cézárnak meg lesántult a
megharapott bal lába.
Nem kell nekem nyúlpaprikás!
mindkettő ezt gondolta,
s elballagtak ők fájdalmas
sebüket nyalogatva.
Cézárt nagyon bosszantotta,
hogy ily szégyenben maradt,
na, majd másnap megpróbálja!
A farkas nyakát fájlalja,
igy egyedül vadászhat.
Este ismét nekiindult,
bár fájt még a bal lába,
de nem érdekelte semmi,
ő csak a nyulat látta!
Ahogy szaglászta nyomukat,
a rókába ütközött,
aki éppen egy lemaradt
nyúlgyereket üldözött.
Rámordult Cézár a rókára:
az a nyúl a barátom!
Azonnal hagyd őt elmenni,
mert különben megbánod!
A rókának több esze volt,
mint tegnap a farkasnak,
tudta, harcban ő nem győzhet,
hát az eszére hallgat.
Figyelj, Cézár, egyezzünk meg!
Van a nyúlnak testvére,
egy a tied, egy az enyém,
megosztozunk ebédre.
Jól van, mondta neki Cézár,
akkor ez itt az enyém,
te meg keresd a testvérét
akkor áll az egyezmény.
Ameddig ők egyezkedtek,
a kis nyuszi elszaladt,
róka, kutya ma éjszaka
a nyusziról lemaradt.
Haza ballagott hát Cézár,
de a gazda kint várta.
Hol csatangolsz, Cézár kutyám?
Nyuszi van vacsorára!
Most bezzeg örült a kutya,
hogy a tálban nyuszi van!
Ráadásul ki sem kapott,
mert neki jó gazdája van!
Igaz, a nyuszi nem friss hús,
hanem kutya konzerv volt,
de Cézár jó gyorsan befalta,
hisz akkor is nyuszi volt!
Pocakmaci
Pocakmaci reggelire ivott egy kis tejecskét,
vett hozzá egy péksüteményt és egy pár darab zsemlét.
Mind megette, kis pocakja megtelt, mint egy kis hordó,
kifeküdt egy nagy fa alá, minek virága bordó.
Gyönyörködött a virágban, olyan volt, mint a málna,
ma biztos kap egy nagy tállal mamától vacsorára!
Iskolába kéne menni, de semmi kedve hozzá,
a többi bocs: nagy pocakos - mindig csak ezt mondja rá.
Mit csináljon? Szeret enni, anyukája is tömi,
azt mondja. egyél csak kicsim, legyél erős, nagy maci!
Futkosni meg nincsen kedve, a maci lomha állat,
futkossanak a szarvasok, vagy bármilyen más állat!
Eljött hozzá vendégségbe Dörmi, a kis maci lány,
súlyban vele versenyzett ő, karcsúnak nem mondhatnám.
Pocakmaci, képzeld csak el, azt hallottam a héten,
lesz jövőre egy nagy verseny, s oly jó lenne megnyernem!
Akadály versenyt rendeznek tavasszal az erdőben,
és a győztes elutazhat a sarkvidékre majd télen!
Képzeld el, találkozhatnék a fehér rokonokkal!
Jegesmacik élnek ott fent, szép fehér bundájuk van.
De ilyen súllyal hogy indulnék? Mindenki kinevetne!
S esélyem csak az utolsó helyezettre lehetne!
De ha te segitesz nekem, tán sikerül lefogynom,
s ha megnyerem, akkor biztos télen el is utazom.
Hogy segitsek? Ugyanolyan kövér vagyok, milyen te!
Lomhaságban sikerem van, de akadály versenyben?
Azt gondoltam, együtt edzünk, úgy könnyebb, mint egyedül,
a soványak nem biztatnak, sőt kinevetnek belül.
Pocakmaci megsajnálta Dörmi kislányt, s igérte,
megteszi, mi rajta múlik, kezdjék az edzést este!
És együtt elhatározták, minden nap kicsit futnak,
péksütiről lemondanak, séta helyett kocognak.
Teltek a napok és hetek, szorgalmasan dolgoztak,
pár kilót már le is adtak, reggel-este futottak.
Persze mindig elfáradtak, nyelvük gyakran kilógott,
Pocakmaci kis Dörmiért egyre jobban oda volt.
Nem csak szép barna szeme van, és mosolygós kis arca,
bizony el kell ismernie, egyre jobb az alakja!
Ő is mind könnyebben mozgott, már senki nem csúfolta,
tisztelték a kitartását, s bizony már nem volt lomha!
Tornaórán alig birták a legjobbak lehagyni,
apukája büszke volt rá: új nevet kell hát adni!
Pocakmaci leadta a hatalmas kis pocakját,
izmos, erős kis maci lett, s hajtotta magát tovább.
Péksütire rá sem nézett, még több gyümölcsöt evett,
a mézet is csak módjával, s ha futni kell, nem kesereg.
Fel a fára, le a fáról, sziklamászás és futás,
hegyre fel és patakon át, majd két lábon ugrálás.
Eljött a nap, a nagy verseny, mindenki nagyon izgult,
Dörmi kislány esélyes volt, duci már régen nem volt.
Sipszó hangzik, elkezdődik a nagy akadály verseny,
sok kis maci egymás után elindult az erdőben.
A célnál rengeteg állat, nem csak macik, drukkerek,
őzek, rókák, oroszlánok, egy egész állat sereg.
Megérkezett a befutó, de nem Dörmi kislány volt,
ő második helyezett lett, Pocakmaci is elől volt.
Kiosztották a dijakat és Dörmi nem kesereg,
nyert magának egy barátot, s a tükörben sokkal szebb!
Majd ha nagy lesz, elutazik a jég birodalmába,
addig is tovább tornázik és vigyáz alakjára.
Pocakmaci új neve a segitőkész maci lett,
bárki fordulhatott hozzá, mindenkinek segitett.
Kis kakas
Kis kakas csendben kapirgál kint a szemétdombon.
Talált egy csillogó tárgyat: ez arany, ha mondom!
Gazdag vagyok! - gondolta ő boldogan magában.
Hová rejtse, hogy a baromfi nép meg ne lássa?
Spekulál és takargatja, nehogy észrevegyék,
a hirtelen ért gazdagsága majd' elvette eszét!
Szájába vette a krajcárt, épp hogy meg nem fulladt,
hisz ha kilátszik csőréből, ennek bizony fújtak!
Felröppent a keritésre, onnan nézegetett,
keresnie kellene egy biztos rejtekhelyet!
Nézte a padlásfeljárót, a padlás nem biztos,
ha felviszi, megtalálják ott fenn a galambok.
Levigye tán a pincébe? Ott a macska mászkál,
egerek után vadászik, ő mindent megtalál.
Elássa talán még egyszer? De bárki megtalálja,
hisz az egész udvar azt a kis részt kapirgálja!
Van egy odvas fa a kertben, talán bele rejtse?
És ha a gazda kivágja tüzelőnek télre?
Jaj, mitévő legyen hát? Lassan ki kell köpje!
Ha lenyeli, vele együtt megy majd a levesbe.
Odaadja a gazdának? Talán megbecsüli,
nem vágja őt le ebédre, vén kakas lesz majd belőle,
s a további életében tisztelet övezi.
Végül úgy döntött, elindul, itt hagyja az udvart,
talál majd egy jó piacot, vesz rajta egy pitvart.
Ott ő lesz a gazda maga! Csak ő dirigálhat!
2o tyúkot, sőt inkább jércét vásárol magának.
Kiköltenek sok kis csibét, eladja vásáron,
ő lesz a legnagyobb kakas heted hét határon!
Igy morfondirozott csendben, a krajcárt letette,
megpihent kicsit a fűben, s gyönyörködött benne.
Ábrándozott csukott szemmel, szépen elképzelte,
de jött a szarka, s az álmából jól kizökkentette.
Felkapta az arany pénzt, repült fel az égbe,
a kis kakas lent maradt a szégyentől égve!
Kellett nekem irigykedni, félteni a pénzem!
Hiszen ha ott bent megosztom, lenne egy kis részem!
Miért nem osztottam meg velük? Ó, én balga állat!
Kikapartam a gesztenyét annak a szarkának!
Igy bizony semmim sem maradt, kaparhatok tovább,
kis kakas maradok mindig, aki csak nagyra vágy!
A manó szakálla
Kis manó hosszú szakálla
beleakadt egy faágba.
Minél jobban húzta-vonta,
csak jól begabalyitotta.
Indulna már, de hiába,
otthon két unoka várja,
haza kell gyorsan érnie,
de nem engedi szakálla.
Megkérte hát a kis mókust,
ugorjon el otthonába,
hivja a kis unokáit,
majd ők segitenek rajta.
Jött is hamar a 2 manó,
de segiteni nem tudtak,
ötletelni kezdtek gyorsan,
ki segithetne apónak?
Odahivták pók apókát,
hiszen ő tud szőni-fonni!
Hálót kötni tudnék neked,
de nem szakállt kibogozni.
Hivjunk sáskát, a levelet
hogyha ő mindet lerágja,
apó szakálla szabad lesz,
mert kienged a fa ága.
Hivták a sáska családot,
igen ám, de ahogy rágták,
a sok kis levéllel együtt
a szakállt is megdézsmálták.
Új megoldást kell keresni,
hivjuk a kis elefántot!
Ormányával ágat töri,
igy apót kiszabaditjuk.
Erre a fa is megijedt,
halkan esedezni kezdett:
hagyjátok az elefántot,
mást kell, hogy kitaláljatok!
Ne törje le a kis Fáni,
ez neki a legszebb ága!
Mi lesz vele, ha letörik?
Ott marad világ csúfjára!
Akkor hivják el a rákot!
Ollójával elvághatja
akár az összes kis ágat,
bár szakállba belenyirhat!
Jaj, a szakállamat azt ne!
Nem véletlen növesztettem!
Megmutatja a koromat,
hogy tisztelet övezhessen.
Elakadtak az unokák,
más már nem jutott eszükbe.
Előjött dörmögve bagoly,
miért e lárma körülötte?
Hát manó, te mit csinálsz itt?
És mi itt ez a nagy zsivaly?
Aludni sem tudok tőle,
mondjátok hát el, mi a baj?
Manó apó elmesélte:
felmászott a szederfára,
unokáinak akarta
a szép szedret vacsorára.
Itt is egy szem, ott egy még szebb,
forgott a fán kőrbe-kőrbe,
egyik ágról a másikra
ugrott szederről-szederre.
Ám közben nem vette észre,
a szakállát feltekerte,
és hiába ráncigálta,
az ág többé nem engedte.
Jaj, manócska, a megoldás
nem az, hogy tovább ráncigáld!
Indulj el szépen sorjában
csak épp forditott irányban.
Visszafelé tedd az utat,
igy szabaddá teszed magad!
Manócska meg is fogadta,
magát kiszabaditotta.
Örült nagyon és köszönte,
amit a bagoly tett érte,
nem véletlen mondják: bölcs vagy,
s mindenkitől elbúcsúztak.
És hazafelé az úton
mondta az unokáinak:
ha fára mész, óvatos légy!
S tán fond be a szakálladat!
Nem vagyok már mai manó,
de holtig tanul az ember,
nem véletlen mondják mindig:
többet ésszel, mint erővel!
Csutka-babák
Szántóföldön, faluszélen
termett a kukorica.
Egy növényen két cső mindig
nézegetett az útra.
Túloldalon állt egy kis ház,
két kisleány lakott ott,
mindkettő a ház udvarán
vidáman sürgött-forgott.
A csövek őket nézegették,
nagyon közéjük vágytak!
De jó lenne, ha a lányok
velük is játszanának!
Futkosnának, labdáznának,
cicát kergethetnének,
babakocsiba ülnének,
sőt táncra perdülnének!
Jött a gazda, s csodálkozott,
hisz nincsen semmi szél sem,
mégis mintha a kukorica
ott táncolna a szélben.
És elmosolyodott menten,
ahogy jobban megnézte,
egyik száron két cső terem,
egy barna és egy szőke.
Eszébe jutottak lányai,
Lilla és a Katinka,
Lilla szép kicsi szőke lány,
a Katinka meg barna.
Gondolt egyet, s a két csövet
óvatosan letörte,
azt tervezte, a lányoknak
két baba lesz belőle.
Közeleg a szülinapjuk,
egyszerre, hiszen ikrek,
Két kicsi csutka babával
akkor meglepi őket.
Bevitte a két szép csövet
a háza pincéjébe,
s neki is állt, hogy két babát
faragjon ki belőle.
A virágja lesz a haja,
egy szőke és egy barna,
leveleit óvatosan
szoknyára hajtogatja.
Szép hosszú pörgős szoknyájuk
leér egész a földig,
két kis levél kezüket meg
a csipőjükre teszik.
Hátul nyakon felül érő
levélgallér lesz rajta,
hajukat lófarokba fogja,
talán még be is fonja.
Felül, hol nincsen sárga szem,
egy kicsi arcot farag,
mosolygósra, mint a lányok,
két apró cukor falat.
Nyakukba csipkebogyóból
csinos kis nyaklánc készül,
s alul két kis lábat farag,
hátha táncra is perdül.
Derekukra virágokból
fon rájuk egy-egy övet,
készen is van, két igazi
kis babahercegnő lett.
Szülinapra el is készült,
és a lányok megkapták.
Először csak elámultak,
nem láttak még ezidáig
kukoricából babát.
De aztán nagyon örültek,
mert hiszen csodaszépek!
Ráadásul apától van,
maga faragta őket.
És egyformák, mégis mások,
egy szőke és egy barna,
igy mindig tudják, melyik kié,
s hajuk szépen befonva.
Adtak nekik neveket is,
a szőke lett Juliska,
a barna kis csutkababa
pedig a kis Iluska.
Attól kezdve csutkababák
velük együtt étkeztek,
az udvaron is ott voltak,
sőt együtt énekeltek.
Boldog volt a két kis baba,
akár csak a gazdáik,
órákon át játszottak ők,
iskolába is elmentek
a lányokkal sok évig.
A lányok felnőttek nagyra,
többé már nem babáztak,
de sok-sok kedves emléket
az ő csutkabaáikkal
a szivükbe bezártak.
Versenyugrás az állatoviban
Reggel az állatoviban
a kicsik elhatározták,
ugróversenyt tartanak ma,
mert az egy jó kis mulatság.
Meg akart mérkőzni nyuszi,
kihivta a mókuskát,
hivták volna őzikét is,
ő azt mondta, akkor ugrik,
ha hajtják.
Megkértek hát a versenyhez
három kis segitséget,
nekik az lesz majd a dolguk,
hogy gyorsan kergetik őket.
A nyuszi a rókát kapta,
mókus mögé kigyó állt,
az őzike - mert tőle félt -
választott egy oroszlánt.
Kijelölték a kőrpályát,
azon kell majd ugráljanak,
s aki előbb a célba ér,
az egy ugrókötelet kap.
Sipszó hangzik, megugrik mind,
egyelőre fej-fej mellett,
a többi kis állat buzdit,
kiáltják, hogy gyerünk, nyerd meg!
A harmadik kőr közepén
kis oroszlán megéhezett,
s már nem az őzikét látta,
hanem egy húst, mit megehet.
Csorgott nyála és vicsorgott,
a közönség nem kacagott,
őzike is megérezte,
és remegni kezdett teste.
Hatalmas nagyokat ugrott,
a nyuszi már sehol nem volt,
mókuska is jól lemaradt,
őzike az élen haladt.
A baj, hogy meg nem állhatott,
a kis oroszlán úgy vágtatott,
alig várta, hogy elkapja,
s a farát jól megharapja.
Szerencsére a kis Fáni
korábban akart elmenni,
jött érte elefánt papa,
a kis Fáni apukája.
Mi van itt az óvodában?
De biz rögtön kitalálta!
Segiteni kell az őznek,
nincs más hátra, az oroszlánt
valahogyan megállitja.
Beállt hát gyorsan a kőrbe,
de pontosan velük szembe.
Széttárta két első lábát,
úgy várta a rohanó párt.
S mikor őzi beugrott hátra,
a két lábát összezárta,
a kis oroszlán nekiugrott,
s feje koppant egy jó nagyot.
Lepottyant, s hempergett párat,
körülvette sok kis állat.
Nagyon elszégyellte magát,
hagyta, hogy az ösztönei
elragadják.
Őzike az ugróversenyt
igy erős fölénnyel nyerte,
kis hija volt, hogy ijedtében
kis lelkét ki nem lehelte.
Nem kért ő ugrókötelet,
nehogy később félelmére
még az is emlékeztesse.
Szerencsére az óvoda
lassan be is fejeződött,
elváltak a kis útjaik,
bár néhányuk közt örökre
igaz barátság kötődött.
Az emlék mindnek fejében
egész életében ott volt,
nem látsz őzet oroszlánnal,
sőt mókuskával kigyót sem,
vagy éppen nyuszival rókát
sétálgatni az erdőben.
MACI CSALÁD
Szomorú a maci mama,
felnőttek a kis bocsok.
Elköltöztek a barlangból,
s minden kölyök
jó messzire vándorolt.
Mit csinálnak ők ezután
ketten a nagy barlangban?
Milyen üres lesz itt minden,
állandóan nagy csend van.
Maci papa vigasztalja,
ne szomorkodj már, mama!
Gondolj arra, milyen jó lesz,
nem lesz több harc és vita!
Nem kell majd folyton aggódnod,
melyik honnan esik le,
mitől fáj a kis pocakja
s a fáról hogyan mászik le?
Nem felesel, nem vitázik,
mézet falra nem keni,
elnyúlhatsz kicsit délután,
nem az álmát kell lesni.
Minél jobban vigasztalta,
neje annál szomorúbb,
kitalálta hát, mit tegyen,
arra arca felvidul!
Kifesteném a barlangot,
szürke legyen vagy piros?
Hagyd csak papa, nekünk jó igy!
A válasz az igy hangzott.
Nekünk jó, de mi lesz akkor,
ha jönnek az unokák?
Koszos, sötét falak közé
a kis bocsokat hogy hozzák?
Felvidul a mama arca:
hát persze, az unokák!
Pirosra fesd, maci papa!
Abban szép lesz a világ!
Elkezd gyorsan tüsténykedni,
mindent szépen rendbe tesz,
jöhetnek már az unokák,
itt többé már csend nem lesz!
Betölti vidám brummogás
biz az egész környéket,
visszaköltözik majd újra
a boldog maci élet!
A csintalan kis mikulás
Egyszer Mikulás beteg lett,
egész nap az ágyat nyomta,
jaj, mi lesz a gyerekekkel,
nem gyógyul meg december 6-ra?
Tanakodott, mit is tegyen,
gyereket nem hagyhat cserben!
Nincs más hátra, hivta Mihályt,
tizenegy éves kisfiát.
Kicsi fiam, beteg vagyok,
ebben az évben te dolgod,
hogy a sok kis ajándékot
a jó gyerekeknek szétoszd.
A rénszarvasok tudják az utat,
a kéménybe leereszted magad,
a gyerekek cipőjébe, zoknijába
az ajándékot belerakd.
A kis Misi nekiindult,
nagyon élvezte a szánkót,
hajtotta a szarvasokat,
közben kacagott nagyokat.
A nagy sebesség vége az lett,
a puttony a földre esett.
Utána lepottyant Misi,
jó, hogy baja nem lett neki!
A sok szétgurult ajándék
réten-mezőn mind szerteszét,
na, most mit kezdjen ő velük?
volt, amelyik el is törött.
Meglátott egy kis vasutat,
eluralta az ámulat!
Csilingel és zakatol is,
sineken megy, milyen muris!
Elkezdett vele játszani,
el is feledte az időt,
megunta, majd repcsit talált,
mi a levegőbe repült.
Szép sorjában felfedezte
az összes gyerekjátékot,
s nem győzött velük játszani,
neki minden újdonság volt.
Ő Lappföldön a napjait
a szabadban töltötte kint,
szánkózott és hógolyózott,
sielt vagy épp korcsolyázott.
Igy esett, hogy nem sejtette,
mi a gyerekek kedvence,
mennyi sok játék létezik,
mi gyerekeket boldogit.
Mire mindet végignézte
eltellett közben két este,
végül arra eszmélt Misi,
a gyomra nagyon korog neki.
S akkor jött rá: Ó, te jó ég!
ő már eljátszott két estét,
lent a földön a gyerekek
ajándék nélkül ébredtek!
Nagyon elszégyelte magát,
mit fog mondani Mikulás?
füttyentett egy jó hangosat,
a Mikulás szán hol marad?
A játékokat összeszedte,
a puttyonyba beletette,
s lehajtott fővel ült a szánba,
a büntetés otthon várja.
Még szerencse, hogy puttonyból
minden évben kettő készül,
ha valami baja esik,
a sok gyerek nem csalódik.
Végül is az ajándékát
minden kisgyerek megkapta,
egyedül intézte idén
a Mikulás kicsi társa.
Mikulástól Misi mit kapott,
azt jobb, ha te nem is tudod!
Végül megszólalt mamája:
de ki tanitotta rája?
Mikor te először voltál
milyen sok hibát csináltál?
Elgondolkodott Mikulás,
mégis csak az ő hibája,
hogy a gyerek rosszat csinált,
hisz sosem tapasztalhatta,
milyen a rá bizott munka,
hisz eddig jól ment a sorsa.
Soha nem volt még más dolga,
minthogy egyszerűen játszon,
felelősséget, mint olyant
sose kellett még vállaljon.
De ettől lezdve minden más lesz!
kis Miki feladatot kap,
s ha elvégzi jutalom lesz,
hogy értékelje, amit kap.
Úgy is lett! Őt kinevezték
a nagy játék ellenőrnek,
neki kellett elbirálni,
hogy egy játék megfelelhet.
S ha valamelyik megtetszett,
a jutalma: megkapta - az lett.
Mire felnőtt a kis Mihály
minden dolgát jól tudta már.
Megtanulta a játék mellett,
hogy mi az a felelősség,
milyen jó, hogyha segithet,
hogyha jót tesz, megdicsérik,
és milyen a dolgos élet.
S azóta nincs olyan reggel,
hogy egy gyerek Mikulás-nap
- persze, csak ha szót fogadott -
ajándékok nélkül kel fel.
Tündérkerti liliom
A királyi palotában
kis hercegnő született.
A kertész a király kertjében
liliomot ültetett.
A legszebb tövet elnevezte
tündérkerti liliomnak,
mivel kislány született.
Éjszaka a kertbe röppent
egy mesebeli tündérke,
s varázspálcájával puhán
tündérkerti liliomot
kétszer megérintette.
Attól kezdve tündérkerti
liliom csak virágzott,
hozzá hasonló szép virág
kerek világon nem volt.
A kislány, ahogy nőtt-
nődögélt,
gyakran kiment a kertbe,
tündérkerti szép liliom
szépségével, illatával
mindig elkényeztette.
A kislány megsimogatta,
néha meg is öntözte,
a virág közelében volt mindig
a kedvenc játszóhelye.
Hat éves lett a hercegnő,
s lement a liliomhoz,
olyan gyönyörű volt akkor,
mit még soha nem látott.
Becsukta a szemét, mert
szépsége vakitotta,
s úgy érezte, mintha szállna,
repülne valahova.
Mikor szemét kinyitotta,
szeme előtt: láss csodát!
Meseország kis lakói
fogadták a herceglányt.
Gyönyörű ligetben voltak,
ahol sok-sok liliom
bontogatta a szirmait,
ugyanolyan, mint otthon.
Középen egy gyönyörű tó
kristálytiszta vizében
aranyhalak ugrándoztak,
éppen, mint a mesében.
S a tó partján néhány gyermek
vidáman kacarászott,
köztük volt egy szőke legény,
ki a lányra mosolygott.
Velük volt egész délután,
ily boldog napja sosem volt,
őt ünnepelte mindenki,
hisz születésnapja volt.
Rózsahintában hintáztak,
minden játék arany volt,
virgászirmokon táncoltak,
amig fel nem jött a Hold.
Reggel, amikor felébredt,
saját kis ágyában volt,
azt gondolta, amit látott,
egy gyönyörű álom volt.
De minden nap visszagondolt
arra a délutánra,
amikor ő hat éves lett,
és a kedves kis srácra.
Teltek-múltak el az évek,
felnőtt, karcsú nagylány lett,
következett a szülinap,
már 18 éves lesz.
Kérdezte a királyi pár,
mi legyen az ajándék?
Erre ő csak annyit felelt:
Meseországba mennék!
Másnap reggel szülinapján
lement újra a kertbe,
tündérkerti liliomnál
gondolt a szép emlékre.
És egyszer csak közeledett
felé egy sudár legény,
szeme szőke, rá mosolyog,
mint akkor az a kis legény.
Felnőtt a kis szőke legény,
ám el ő sem feledte,
elindult Meseországból,
hogy a lányt megkeresse.
Rátalált, mert szerelmében
a tündérkerti liliom
egyenest
a hercegnőhöz vezette.
Megölelték egymást forrón,
mentek a palotába,
szülinapi ajándékként
jegy-gyűrűt
