Mi együtt születtünk
és majd együtt halunk.
Mindig kéz a kézben
járjuk a mi utunk.
És ahogy öregszünk,
mindig te vagy bölcsebb,
belőlem csak egy van,
de téged tanitgat
millió testvéred.
Sokszor jót nevetünk,
táncolunk mi ketten,
néha lemaradok,
de te húzol engem.
Mutatod a példát,
ám néha nem figyelek,
nem büntetsz, hisz később
mindig ráébredek.
Folyton vigyázol rám,
én sokszor nem teszem,
olyankor leckét adsz,
később megszívlelem.
És hogy te mit hozol,
az rajtam is múlik,
néha elfelejtem,
de Te figyelmeztetsz,
s nevetve, könnyezve
változtatok én is.
Ha szülinapodon
neked jót kivánnak,
ez nekem jelent jót,
s a közös barátságnak.
Ilyenkor a napot
mindig csak rád szánom,
koccintok rád, s kérem
legyél még sokáig
hűséges barátom.
Amikor Isten kicsi volt,
nagyon szivesen labdázott,
s a hatalmas játszóterén
sok-sok labdát fent az űrben
nagy boldogan szét gurított.
Persze volt, ami kilyukadt,
olyan is, ami elveszett,
mi nap közelben megégett,
vagy óriás kútba esett.
Egyiket kidíszítette,
a másikra gyűrűt rakott,
volt ami kedves volt neki,
arra több időt fordított.
A Föld is a kedvence lett,
se nem túl nagy, se nem kicsi,
ráadásul szép színes volt,
ezért nagyon tetszett neki.
Rajzolt neki a Nap körül
egy nagy pályát, min keringhet,
így bármikor megtalálja,
hisz az útról le nem térhet.
Sokszor vissza tért a földhöz,
s mivel alkotni szeretett,
épített rá nagy hegyeket,
s tett közéjük folyót, tavat,
tengereket.
Később állatokat hozott,
kicsit-nagyot, majd megunta.
Ide izgalmasabb lény kell!
Igy került az ember sorra.
Lassan megnőtt és figyelte,
mit csinálnak az emberek?
Harcolnak, megölik egymást!
Igy szólt: Fiam, menj közéjük,
teremts rendet!
Elindult Jézus a földre,
de elő termett az ördög!
Na, figyelj rám, Isten fia,
itt lent nem védhet meg apád,
én bizony veled megküzdök!
Te a szeretetet osztod,
én a küzdés híve vagyok,
nézzük, mi kell az embernek?
Ki ismeri jobban őket?
Jézus csendesen mosolygott,
úgy gondolta,
ember hisz a Teremtőben,
aki neki sok észt adott,
s választás lehetőséget.
Az ördög másképp gondolkodott:
Az embert nem csak ész uralja,
ott a szíve, ott a lelke,
az ördög az mindent bevet,
nem tisztesség a kenyere.
Hízelkedés - a szép szó csábít,
s félelmet szül az erőszak.
Nem mindig az ész vezérel,
néha még a hit sem óvhat.
A bírkózás ma is folyik,
de a föld túl népesedett,
hogy az egyensúlyt fenntartsák,
Isten természetet hívta,
az ördög a fegyvereket.
Hol ez kerekedik felül,
hol a másik az erősebb,
a küzdelmet mi döntjük el,
válasszunk hát jól, emberek!
Az élet az maximum száz év,
utána sokkal hosszabb lesz,
mi rád vár: az örök élet,
vagy pokol tüzőben éghetsz!
"Békét a világnak,
békét minden népnek",
milliókkal énekeltük,
s hittük is, hogy így lesz.
De ha körül nézünk
sok helyen nincs béke.
A béke nem csak azt jelenti,
nem fogsz fegyvert kézbe.
A béke ellentéte
nem csak a háború,
hanem derű helyett
az örökös ború.
Legyen első ember,
vagy Isten szolgája,
a kötelessége: cselekedetével
a népet szolgálja.
Fel is esküszik rá,
majd szavát felejti,
mert kapott hatalmát
és a gazdagságát
ezzel erősíti.
S bár a szép szavakat
hangosan hírdeti,
nem a jó megoldást,
hanem maga helyett
a felelőst keresi.
Béke csak akkor van,
ha jó a vezéred,
akkor nem kérned kell,
hanem meg is éled.
