Ülsz a gyerekkek a játszón,
van ott kint sok kisgyerek,
s akkor a homokozóban
egy idegen kissrác fogja,
s elveszi, amit csak neki,
gyermekednek vittetek.
A szülői reakció bizony
többféle lehet:
- add oda kicsim nyugodtan,
ne légy irígy, csúnya dolog!
Hoztunk neked eleget.
- na kisfiam, add csak vissza,
vegyen az apád neked!
- jaj, hát majd csak visszaadja,
visszakérjük? Ne? Tudod mit?
Menjünk haza, majd lejövünk,
ha nem lesz itt más gyerek.
Nézzük meg az első szülőt,
hogyha arra neveled,
adjon csak oda mindenét!
Bárki kéri, vegye, vigye!
Ha megnő a gyereked,
nem fogják-e kihasználni,
balekként kiszipolyozni:
Add csak ide, ami csak van,
hiszen úgy sem kell neked!
A második: oda ne add!
Lesz egy törtető gyerek.
Persze, hogy minden az enyém!
Mások nem érdekesek.
Hogyha te bizonytalan vagy
és ezt látja a gyerek,
nem tudja majd eldönteni
hogyha kell, mit is tegyek?
Én azt mondom, ne szólj bele,
bízd rá és csendben figyelj.
Hidd el, megoldja ő maga,
mindegy, hogy te mit teszel.
Ő ugyanis példát követ.
Meglepő: a tiedet!
Figyelsz, hogy adsz rokonoknak,
elveszel vagy dicsekedsz.
Ha oviba az adományt
be kell vigye a gyerek,
mit küldesz be, mi lesz hozzá
- amit csak ő hallhat otthon -
a valós kísérő szöveg?
Hogyha utcán kéregetnek,
juttatsz nekik kis aprót?
Vagy levegőnek nézed őt,
vagy felrúgnád a "pondrót"?
Bárhogyan is gondolkodunk,
bármi lesz is a tanács,
a te arany gyerekednek
ki kell járnia bizony majd
azt az élet iskolát.
Újra, s újra elismerjük
a nevelés bizony nehéz
- kutya fülét! -
a legnehezebb feladat,
hisz csak az élet igazol,
de akkor már nem vagy sehol,
hogy beismerd, gyermekednek
tán más jobb tanácsot ad.
