Álmatlanul forogsz éjjel,
küzd az álom az ébrenléttel.
Szemed csukva, nehéz pillád,
nyúlnál, hol van a pirulád?
Rémképek gyötörnek, s kábán
álom-ébrenlét határán
próbálnád elűzni őket,
érzed kárörvendésüket.
Tested lassan vízben úszik,
párnád gyűrött, kezed fázik,
kusza gondolatok rágnak
és fejedből - bár megrázod -
ki nem másznak!
Azt gondolod, megőrültél,
a gonoszság rabja lettél.
Szabadulnál, de nem hagyja,
fel sem ébredsz - hisz nem alszol,
de az álom sem tart vissza.
Végül felülsz - elég volt már!
Szemed nyitod, nappal van már?
Távoli fény dereng feléd,
nem tudod, hogy mi az, de szép!
A sáv egyre szélesedik,
szép bíborszín ékeskedik.
Végre felocsúdsz, s megérted:
hisz a napfelkeltét nézed!
Magával ragad a látvány,
hirtelen melegség jár át,
felnevetsz, s boldogan várod:
az új nap feledtesse álmod!
Nem aludtál? Nem baj! Holnap!
Most tested és gondolatod
átengeded a nyugalomnak.
Milyen méltóságos a Nap!
Bizony ő nem forgolódhat,
nem gyötri az álmatlanság,
egyfolytában végzi dolgát.
Új reményt hoz minden reggel,
hát sutba a rémképekkel!
Párnádat gyorsan felrázod,
paplanodat átkarolod,
s a mosolygó napot látva
szenderülsz szép, mély álomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése