Amikor Isten kicsi volt,
nagyon szivesen labdázott,
s a hatalmas játszóterén
sok-sok labdát fent az űrben
nagy boldogan szét gurított.
Persze volt, ami kilyukadt,
olyan is, ami elveszett,
mi nap közelben megégett,
vagy óriás kútba esett.
Egyiket kidíszítette,
a másikra gyűrűt rakott,
volt ami kedves volt neki,
arra több időt fordított.
A Föld is a kedvence lett,
se nem túl nagy, se nem kicsi,
ráadásul szép színes volt,
ezért nagyon tetszett neki.
Rajzolt neki a Nap körül
egy nagy pályát, min keringhet,
így bármikor megtalálja,
hisz az útról le nem térhet.
Sokszor vissza tért a földhöz,
s mivel alkotni szeretett,
épített rá nagy hegyeket,
s tett közéjük folyót, tavat,
tengereket.
Később állatokat hozott,
kicsit-nagyot, majd megunta.
Ide izgalmasabb lény kell!
Igy került az ember sorra.
Lassan megnőtt és figyelte,
mit csinálnak az emberek?
Harcolnak, megölik egymást!
Igy szólt: Fiam, menj közéjük,
teremts rendet!
Elindult Jézus a földre,
de elő termett az ördög!
Na, figyelj rám, Isten fia,
itt lent nem védhet meg apád,
én bizony veled megküzdök!
Te a szeretetet osztod,
én a küzdés híve vagyok,
nézzük, mi kell az embernek?
Ki ismeri jobban őket?
Jézus csendesen mosolygott,
úgy gondolta,
ember hisz a Teremtőben,
aki neki sok észt adott,
s választás lehetőséget.
Az ördög másképp gondolkodott:
Az embert nem csak ész uralja,
ott a szíve, ott a lelke,
az ördög az mindent bevet,
nem tisztesség a kenyere.
Hízelkedés - a szép szó csábít,
s félelmet szül az erőszak.
Nem mindig az ész vezérel,
néha még a hit sem óvhat.
A bírkózás ma is folyik,
de a föld túl népesedett,
hogy az egyensúlyt fenntartsák,
Isten természetet hívta,
az ördög a fegyvereket.
Hol ez kerekedik felül,
hol a másik az erősebb,
a küzdelmet mi döntjük el,
válasszunk hát jól, emberek!
Az élet az maximum száz év,
utána sokkal hosszabb lesz,
mi rád vár: az örök élet,
vagy pokol tüzőben éghetsz!
