A lélek, mint bárányfelhő

Én a lelket úgy képzelem,
mint piciny bárányfelhőt.
Fehér vagy akár szintelen,
bodros, súlytalanul lebben,
szeretet tölti meg őt.

Nyugodtan nézeget ott fenn,
de ha akar cikázik,
szabadon szárnyal a légben,
és hogyha kell, óriásra fújódik.

Ha látható lenne,
hatalmas mosolyt látnál.
Ha érezhető lenne,
melegben lubickolnál.
Ha hallhatnád, lágy és kedves
hangon szólna te hozzád.
Nem ehető, de csodás izt
éreznél, ha kóstolnád.
Ha tenyeredbe vehetnéd,
pillangóként pihegne,
súlytalanul ringatózna,
talán fel is emelne.

Mégis elfér az emberben,
nem mozog, nyugton marad.
Hozzád idomul teljesen,
tartalma bent szétárad.

Uralja néhány tettedet,
de soha nem erőszakos,
ha kéred, akár félreáll,
vagy tombol, de nem haragos.

Végig veled van, a tied,
hisz nélküle nincs élet!
S ha a végén elbúcsúzol,
csillagok közt viszi tovább
a világban az emléked.