Hajnali szél nem neked súg,
az a fáknak suttog,
tovább adja, amit látott,
megosztja a titkot.
A fák azt csendben megőrzik,
sosem adják tovább,
ágaik - ha hajladoznak -
a tehertől szabadulnak,
s reggelre majd felöltenek
friss, harmatos ruhát.
Nekünk is ezt kéne tenni,
a tegnap fájdalmát levetni,
bánatunkat, sötét titkainkat
a fáknak vagy csillagoknak
csendben tovább adni.
Venni egy mély lélegzetet,
hisz könnyebbek lettünk,
a fák és csillagok talán
elbirják a terhünk.
Ők ismerik sok-sok ember
kisebb-nagyobb titkát,
nem itélik el őket,
"csak emberek" - tudják.
Ők nem fák, mi mély gyökeret
ereszt le a földbe,
s nem mozdul, mig ki nem vágják,
vagy egy vihar nem tépi őt félbe.
S képes rá, hogy több száz évig
mindig megújuljon,
bármit is lát, bármit érez,
új életet adjon.
És a csillag? Csak ragyog!
Örömet ad fénye!
Akkor is, ha belül fáj
- ha van neki - szive.
Mindezt nem azért teszik,
mert képmutatóak,
s azt gondolják, az a fontos
mit mutat a látszat.
Hanem tudják, a világ
csak úgy halad előre,
ha a rosszat átlépjük,
s könnyű szivvel nézünk a jövőbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése